Hazádnak, rendületlenül...

Nem gondoltam volna, hogy egy negyed század elég lehet ahhoz, hogy megérthessük egy nép, egy nemzet teljes történelmét, annak minden nyűgét és sorscsapását. Huszonöt év elég volt ahhoz, hogy hű lenyomatként adja tanúbizonyságát, hogy e nép miért is foglalta himnuszába a balsors fogalmát, s az miért is kísérte végig ezeréves létét. E fél emberöltőnyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy rávilágítson: ez a nép nem kívánja, és ezért nem is érdemli meg a szabadság érzetét. 1989-ben felcsillant némi remény, hogy ez a tenyérnyi közép-európai ország, talán végre saját kezébe veheti sorsát, végre érett felnőttként viselkedik, de a múló idő minderre rácáfolt. Ezen ország rálépet ugyan a demokrácia ösvényére, de tapasztalat és akarat híján nem tudott járni rajta. Számtalan lehetősége kínálkozott ugyan, de ez az ország nem élt a lehetőséggel, hanem visszaélt. Visszaélt a nemzeti vagyonnal, visszaélt a hittel, visszaélt a reménnyel, a munka szeretetével, a szorgalommal. Mindemellett visszaélt a kínálkozó alkalom adta talmi jóléttel, miközben egyre mélyebbre süllyedt a feudalizmus már-már elfeledett mocsarába. Rendszert tervezett és rendszertelenséget épített. Úgy látszik, ez az ország nem nő fel soha, mert bár tekintélyes a múltja, mégis gyermeteg módon viselkedik. Nem szereti az önálló gondolatokat, sokkal inkább, hogy megmondják neki, mit gondoljon, még ha ezen gondolatok ármányosak is, netán hazugságokon alapulnak. Szereti, ha fogják a kezét, vezetik, és infantilis módon azt sem bánja, ha a romlásba.
Ebben az országban a szabadság csak szólam, az egyenlőség egy lózung, a testvériség pedig szinte ismeretlen fogalom, amelyre nincs és soha nem is volt szüksége. Sokkal kényelmesebb egy diktatúra, ahol nem kell használni ama gondolkodásra teremtett szervet. Ennek az országnak egyszerűen kellenek a diktátorok. Úgy is mondhatjuk mintegy lételeme, lettlégyen az király, ellentengernagy, nemzetvezető, vagy posztkommunista konjunktúralovag. És kellenek jelképek is. Korona, kereszt, csillag, narancs bármi, amit körbe lehet táncolni, akár valami piedesztára emelt aranyborjút, holott az éles szeműek észrevehetik: ez a talapzat bizony csak hordó.

Huszonöt év. Ennyi telt el egy reményteljesebb jövő ígérete óta, de ez az ország fejlődés helyett visszafejlődött, s mindazt újraéli, amelytől oly annyira szabadulni akart. Ha ugyan valóban akarta. Persze meglehet ez is csak a gyerekes viselkedés velejárója, amolyan csikosch-gulasch virtus. Vannak persze olyanok, akik nem kaphatók sem pávatáncra, sem holmi aranyborjú istenítésére. Ők azok, akikben még van némi tartás, akik még remélik, hogy a demokrácia nem csak álom. Ám a többség átszellemülten, kábultan, vagy apatikusan – de mindenképpen önkívületi állapotban - járja a sámántáncot, mélyen beszívva a politikai narkotikumot. Ám minden kábulat után egyszer elérkezik az ébredés, a kijózanodás pillanata, amikor is rá kell döbbenni a napi valóságra. Mindarra, amit a narancsszín köd jelenleg még eltakar.

2014. október 12-e, ez a verőfényes vasárnap úgy látszik még nem ez a pillanat volt. Nem a kijózanodás pillanata. Még tart a mindent és mindenkit elhomályosító áfium hatása. Annak az áfiumnak, amelynek az önzés és hazugság az alapja és ez a nép tulajdonképpen önmagának keveri a jelenben csakúgy, ahogyan tette ezt a múltban is. Nap-nap után, hazádnak és rendületlenül. De hát ilyen ez az ország. Ilyen Magyarország.