Tanok, talányok - tudomány?

(Részletek Kobzi János "Teóriák könyve" című gyűjteményéből)


Mottó:
„Azért olyan sok a teória, mert az elméletgyártók száma végtelen, a papír pedig nem tud tiltakozni.”

                                                                                                                                                            (Kobzi János)

                                                                             

ELŐSZÓ

Az emberi elmét semmi sem izgatta, izgatja jobban, mint a számára megmagyarázhatatlan dolgok, titkok, talányok. Az emberi tudás véges. Ám a tudásszomj végtelen. És mily fura az emberi elme: minél többet tud, annál többet szeretne megismerni. Egy-egy probléma megértése ezernyi újabb talányt szül. Ám ez az emberiség szerencséje. Ez a mérhetetlen kíváncsiság hajtja előre a világot, ez fejleszti a humán és reálismeretek még tökéletesebb kidolgozását, a tudomány és technika fejlődését.

De mindig voltak kételkedők, tamáskodók, Luciferek, kiket nem tudott meggyőzni a még oly tökéletesen kidolgozott tény sem. Ezeket az elméket az önmaguk szerint nagyobb tudással megáldott emberek lenézik és mindent elkövetnek, hogy véleményüket, sőt lényüket elfojtsák. Pedig ha belegondolunk, a Luciferek az emberi tudás kiterjesztésének, fejlődésének nagyon fontos katalizátorai.

Ha Ők nem lennének a sötétség és ösztönösség tartaná hatalmában elménket és nem büszkélkedhetnénk azzal, hogy a tudás az, ami kiemelte az Embert az állatok közül.

Bár amit e könyvben leírok, csupán fikció, talán a választott téma sem teszi alkalmassá arra, hogy bestsellerré váljon, - arra mégis jó lesz, hogy egy-két embernek megmozgassa az agyát.

                                                                                                                                                          

Budapest, 1996. február 16.                                                                                           Kobzi János

Fotó: Hubble space-telescope

EUKLIDESZ, VAGY ŐSROBBANÁS?

(A világegyetem keletkezése, táguló univerzum)

Tulajdonképpen egy újságcikk indította el gondolatmenetemet, mely 1996. február 19-én jelent meg a Népszavában, "Hány éves a világegyetem - és mekkora?" címmel.

Talán nincs is olyan ember a Földön, akit ne nyűgözne le a látvány, ha egy tiszta, derült éjszakán, feltekint a csillagos égboltra. Legtöbben ilyenkor szabadjára engedik képzeletüket, fantáziájukat, kinek-kinek vérmérséklete, érzelmi beállítottsága, természete szerint. Hála az emberi képzelet végtelen tárházának, ilyenkor születnek a legszebb irodalmi alkotások, versek, költemények, dalok. A csillagos égbolt ihlette a klasszikus ókori eposzokat, drámákat, az egyetemes emberi kultúra nagy bölcseit, filozófusait.

De az égbolt ihlette meg ugyanúgy a tudósokat, - kutatókat, csillagászokat, matematikusokat, fizikusokat, kémikusokat.

Mindig is szerette volna az ember megismerni a távoli világokat, kiismerni törvényszerűségeit. Nagyon sokáig ez csak álom maradt. Nem hagyatkozhatott másra, mint közvetlen megfigyeléseire, a képzeletére. Egyszerűen azért, mert nem voltak meg a megfelelő technikai eszközei. Ám a XVI. - XVII. század, - Galileo Galilei első optikai csillagászati távcsövével - robbanásszerű fejlődést hozott a világegyetem megismerése terén. Megannyi téves eszme dőlt halomra, és megannyi feltételezés nyert bizonyságot. (pl. Kopernikusz világképe) Napjainkig az űrkutatás, a csillagászat töretlenül fejlődik és az egyik legfontosabb tudományággá nőtte ki magát.

Ismeretünk a világegyetemről egyre bővül. Egyre messzebbre nyerünk kitekintést a világra. Az ember ilyenkor érzi azt, hogy milyen apró teremtmény a világűr mérhetetlenségéhez képest.

Apropó!

Mekkora is ez a mérhetetlen? Véges? Végtelen?

Nos!

Az euklideszi világkép szerint a világegyetem mindig is volt és lesz, térben és időben végtelen, a saját kozmikus törvényei szerint létezik. Ez mind szép és jó, nagyon egyszerű, mivel nem keres magyarázatot a világegyetem keletkezésére, nem firtatja annak nagyságát és az emberi elme számára legmegfoghatatlanabb fogalmat is elhelyezi. Ez a fogalom a végtelen fogalma.

De maga a Föld is és rajta mi emberek is a világegyetem részei vagyunk, ránk is vonatkoznak tehát a kozmosz törvényei. Természetes, hogy szeretnénk minél jobban megismerni szűkebb és tágabb környezetünk. Ez a tágabb környezet pedig nem más, mint a végtelen tér. Az ember pedig amióta tudatosult benne e fogalom nem tud megbarátkozni vele.

Mi a legegyszerűbb?

„Hát meghúzni a végtelen határát.”

Hogyan? A végtelennek határa? De hisz ez paradoxon!

Igen. A logika nem tudja elfogadni a paradoxonokat. Csak látszólagos paradoxonokat ismer el.

„Akkor legalább a végtelen kezdetét határozzuk meg!”

Ez már könnyebbnek látszik. Pedig nem az. Hajaj, de mennyire nem az! Különösen, mert nem az idő, inkább a tér kezdetét akarja meghatározni.

Ezért is keletkezett az ősrobbanás teóriája. Ugyan még senki sem bizonyította ennek tényszerű mivoltát, de jól hangzik és beleilleszthető nagyon sok olyan fizikai jelenség, amire eddig nem volt magyarázat.

Előrebocsátom! Soha ne mondjuk valamire azt, hogy lehetetlen addig, ameddig meg nem cáfoljuk, vagy olyan teóriával állunk elő, melynek logikai menetébe nem találhatnak rést. Ez legyen ennek a könyvnek  is a mottója.

Témánk első része az ősrobbanás.

Feltételezzük, hogy ilyen létezett. Ebben az esetben egymásután több kérdés is felmerülhet:

Pl.:          Mikor volt?

                Melyik és milyen állapotú anyag alkotta az ősanyagot?

                Milyen térben jött létre az ősanyag?

                Minek a hatására jött létre az ősrobbanás?

                Mik a következményei?

                Meddig tart a robbanás folyamata?

                Milyen térben játszódik le az ősrobbanás folyamata?

Hét kérdés.

Hm!

A teremtés hét napja, a világ hét csodája, a hét szűk esztendő, a hét törpe. (Jól van na!)

A hetes szám az emberiség gondolkodásában mindig fontos szerepet játszott. A hetes a számmisztika szerint varázsos erővel bír. A hetes szám végigkísérte történelmünket, sorsunkat. A hetes egy különleges szám. A hetes prímszám.

Nekem is hét kérdést sikerült a témával kapcsolatban hirtelenjében feltennem. (Vagy hetvenhetet? Hétszázhetvenhetet? Majd meglátjuk!) Node! Az a dolgunk, hogy kérdezzünk. Ez bővíti ismereteinket, ez fejleszti tudásunkat.

A kérdésekre választ csak feltételes módban adhatunk, mivel tudományos ismereteink e témával kapcsolatosan - finoman szólva - kissé hiányosak.

Én azért megpróbálom az áttekinthetőség kedvéért rendszerezni a kérdésekre adandó válaszokat. Először a ma elfogadott tudományos magyarázatot, majd az ellenvéleményt, feltárva a már említett logikai bukfenceket.

Kezdődjék egy sajátos kérdezz-felelek játék.

Mikor is történhetett az ősrobbanás?

A kérdésre a válasz, csak fikció, merő feltételezés, mindenféle bizonyíték nélkül

De ne szaladjunk annyira előre.

Mint tudjuk a fényév egy olyan csillagászati távolsági egység, amely azt a távolságot jelenti, amennyit a fény egy év alatt megtesz. Ezt a mérőszámot alkalmazzák a csillagközi távolságok kifejezésére, meghatározására. Egy fényév kb. 9,5 billió km.  De azt is tudjuk, hogy minden egység, melyet a fizika, matematika használ viszonyszám, tehát mint ilyen relatív.

A tudomány mai állítása szerint, - mellyel a mostani tudósok nagy része is egyetért - a világegyetem kb.14 milliárd éves. Ezt a következtetést abból szűrték ki, hogy a legfejlettebb technikai érzékelő berendezéseinkkel 14 milliárd fényévnyi távolságra van kitekintésünk. Konklúzió: A világegyetem keletkezése, az ősrobbanás, 14 milliárd évvel ezelőttre datálandó.

Miért is? Mert a fénynek 14 milliárd évre volt szüksége ahhoz, hogy  a legtávolabbi égi objektumoktól hozzánk elérjen.

Ebben az esetben mi egy 14 milliárd éve lezajlott eseményt látunk?

Hogy is van ez?!

Tudom, hogy van egy-két matematikai, fizikai paradoxon (az óraparadoxon a sebesség és idő kapcsolatát magyarázza, a Möbius és Klein-paradoxon a nem irányítható felületekre próbál magyarázatot adni egzakt módon, stb.), de a világegyetem korát összevetni a kiterjedésével és ezt látszólagos logikába csomagolva tálalni… Mit ne mondjak: Kissé durva. Ha, mondjuk csak négymilliárd fényévnyire látnánk, akkor a világegyetem csak négymilliárd éves lenne? Ugye kedves olvasó ezt ön sem hiszi el? Pedig vannak jónéhányan, akik veszettül kötik magukat ezen elmélethez. Ide tartoznak azok a tudósok is, akik megalkották az ősrobbanás elméletét.

„A táguló világegyetem látszólagos jelenségére - ami tény (sic) - még mindig nincs tudományos magyarázat.” – szól a mélyenszántó tudósi gondolat.

És milyen jól beleillik az ősrobbanás elméletbe. Már akinek!

Ugye hallottak már róla?

Ez azt feltételezi, hogy a világegyetem valaha végtelen sűrűségű anyagtömegből állt és ez az anyagtömeg - melynek középpontját egy végtelenül erős gravitációs mag alkotta (fekete lyuk?) -, segyszer csak valami miatt felrobbant. A gigantikus mennyiségű anyagtömeg pedig, legyőzve a végtelen nagyságú gravitációt, elindult a szélrózsa – bocsánat, a csillagközi tér - minden irányába és megalkotta a táguló világegyetemet. De ez még mind semmi, mert az elmélkedők szerint ez a tágulás nem tart ám a végtelenségig, ugyanis egy bizonyos tágulás után a folyamat megfordul és kezdetét veszi egy ellenkező irányú folyamat.

Nekem meggyőződésem, hogy ez, - már bocsánat a kifejezésért - ostobaság.

Ugyanis a „táguló világegyetem” elmélet csak akkor állna meg, ha a világegyetemnek lenne közepe.

- Hol? Naprendszerünkben, vagy a Tejútrendszerünkben? – kérdem.

- Á nem. Az utóbbi is csak százezer fényév nagyságú, az túl közeli, arról biztos tudnánk. – jönne a válasz.

- De hisz nem is látnak a galaxisunk belsejébe.

- Az nem számít. Érzékelnénk. Biztos messzebb van, de mindenképp a 14 milliárd fényéven belül.

- Akkor is, ha a világegyetem közben tágul?

- Akkor is.

Szegény Galilei! Ez a képzelt párbeszéd, már az ő korában is nevetséges lett volna. Kopernikusz és Newton pedig forogna a sírjában.

Az ősrobbanásról meg ne is beszéljünk! Ugyanis az a végtelen nagy gravitációs mag – a teoretikusok szerint - megmaradt ám. Hiszen majd az indítja el valamikor az ellenkező irányú folyamatokat. Persze! Még egy gigantikus tömegvesztés árán is!!!

Azaz tömegvesztésről nem beszélhetünk, mert az megmarad.  Az maga a világegyetem tömege. Ami gyorsulva ritkul.

Hogy is van ez? Júj!

Szerencsére azért nem olyan sötét a helyzet. Vannak, akik velem együtt - nem is kevesen - megkérdőjelezik ezt az elméletet. Nem véletlen, hogy ez az elmélet igencsak ingatag lábakon áll.

Mondhatnák most: Hogyan van mersze egy tudományos elméletről azt állítani, hogy ostobaság, főleg egy a tudományos világban nem jegyzett embernek.

Hát csak azért, mert az elmélet logikai bástyájában nem apró lyukak vannak, hanem tátongó rések.

Ezeket a réseket próbálom most feltárni, majd könyvem második részében egy teljesen új, szokatlan elméletet felállítani.

Előrebocsátom: szigorúan tartom magam a természettudományos magyarázathoz, felhasználva a tudomány legújabb felfedezéseit is.

Bevezetésként talán kezdjük el boncolgatni a matematikai-fizikai állandókat, határértékeket, szigorúan szem előtt tartva, hogy minden fizikai határérték matematikai értelemben viszonyszám, vagyis ha elképzelünk egy koordináta-rendszert, melynek origója a fizikai határérték, csak tőlünk függ, hogy a koordináta-rendszerben hol helyezzük el a 0 pontot. Általában a jobb megérthetőség kedvéért valamilyen természeti jelenséget vesznek alapul és ehhez igazítják.

A matematikában és fizikában van egy-két olyan számszerű érték, amely nem egyszerű érték, hanem határérték. Ilyen az abszolút nullafok, a Kelvin-skála nulla értéke, vagy a fénysebesség.

Ezek olyan határértékek mely a tudomány mai állása szerint áthatolhatatlanok. Hangsúlyozom a mai állás szerint! Határtalanul megközelíthetőek, de átlépni nem lehet.

Valamint nem hagyhatunk figyelmen kívül két, a kozmológia szempontjából lényegbevágó tényt.

Pár dolgot – a továbbiak jobb megértése miatt – tudnunk kell róluk.

A  „Pi”

Ez a valami, szerintem a matematika legérdekesebb számszerű értéke. A Pi - mint szám - megérdemli, hogy mondandóm kiindulópontjának vegyem. 

A „Pi” meghatározása a Magyar Nagylexikon szerint: „Ludolf-féle szám. A kör kerületének és átmérőjének hányadosa; a kör nagyságától független állandó szám ( transzcendens szám). Értékének közelítő meghatározása tetszés szerinti pontosságig lehetséges; tizenöt tizedesnyi pontossággal: Pi = 3,141 592 653 589 793 ...”

Pestiesen szólva erre szokták azt mondani: - Nem semmi! Tehát előbb rajzoljunk egy szabályos kört (mondjuk az égre), mérjük le a kerületének a hosszát, majd átmérőjét, és ennek alapján megkapjuk a Pi-t. Csakhogy a gond ott kezdődik, hogy a Pi ismerete nélkül hogyan tudjuk pontosan meghatározni a szabályos kör kerületét? Colstokkal, azért talán mégsem illik nekiesni ennek a matematikai viszonyszámnak.

Ha nagyon precízek, de úgy is mondhatnám szőrszálhasogatóak akarunk lenni, tulajdonképpen egyetlen körnek, vagy gömbfelületnek, kúpnak, vagy ellipszisnek sem tudjuk pontosan meghatározni a méretét, ugyanis a Pi nem kerek szám, hanem egy végtelen hosszú tört, s mint ilyen, azoknál a matematikai számításoknál ahol a Pi-t használjuk az eredmény nem lehet pontos csak közelítőleges. Ezekszerint pl. Kepler, a bolygómozgásokra vonatkozó II. és III. törvénye is csak közelítőleges lehet (gondoljunk a területi sebesség kétszeresét jelentő  „C” állandóra, melynek meghatározásához is a Pi-t használják.) Amíg nem túl nagy számértékeket használunk addig a Pi-t nyugodtan elfogadhatjuk matematikai állandónak, viszont kozmikus léptékben alkalmazva nagyságrendi eltéréseket okozhat. Szerintem ezért is adódnak problémák mind a részecske, mind az asztrofizikában.

Akit közelebbről is érdekel a dolog, nyugodtan lapozza fel a Modern Fizikai Kisenciklopédia 157 - 159. oldalát.

Ennek ellenére a Pi meghatározása mind a mai napig korszakalkotó felfedezésnek számít és a gyakorlati matematikában óriási a jelentősége.

Az abszolút nullafok

Az abszolút nullafok meghatározása a  Modern Fizikai Lexikon szerint: „az abszolút hőmérsékleti skála” (Kelvin-féle hőmérsékleti skála) nullpontja. A Celsius-féle hőmérsékleti skálán ez a -273,16 C-nak felel meg (0 K). A termodinamika harmadik fő tétele szerint a testeket semmilyen módon nem lehet az abszolút nullafokra lehűteni (Nerst tétel). Az abszolút nullafok közelébe eső hőmérsékleten az anyagok a normálistól igen eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek. Az eddig elért legalacsonyabb hőmérséklet: 0,0014 K."

Azt elfelejtették közölni, hogy a 0,0014 K-t hol mérték. Az anyag felületén, vagy a belsejében.

Ugyanis minden anyagi részecskének kiterjedése van (mégha borzasztóan kicsi is), ha kiterjedése van energiával rendelkezik, ha pediglen van energiája, úgy hőmérséklete is van. Tehát valószínűsíthetően a felületi hőmérséklete nem egyenlő a belső hőmérsékletével. Ebből viszont logikusan következik, ha az anyag (energia?!) felületén mérik az abszolút nullafokot megközelítő hőmérsékletet, akkor az anyag belsejében ennél magasabb a hőmérséklet.  Ha viszont az anyag belsejében, akkor a felületen akár már el is érték az abszolút nullafokot.

A gyakorlati bizonyítás nem is váratott sokáig magára. Világszenzációként szerepelt a közelmúltban, hogy tudósaink nem csak megközelítették, hanem át is lépték az abszolút nulla fokot, majd nagy szemeket meresztettek, hogy az ilyen alacsony hőmérsékleten vizsgált anyag fizikai tulajdonságai mennyire megváltoztak.

Azért olyan nagy meglepetés nem érhette őket, hisz azt már tudták eddig is, hogy az abszolút nullafok közelében furcsa dolgokat produkál az anyag (szupravezetés, szuperfluiditás, stb.)

Egy csapásra összedőlt az elmélet, mely szerint az abszolút nulla fokon minden anyag úgynevezett  „holt stádiumba” kerül, vagyis megszűnik az atomokat összefogó, rácsszerkezetet biztosító belső erő, ugyanakkor az atomok körül keringő elektronok nulla energiájúvá válnak, lefagynak.

És itt megállnék egy pillanatra!

Anyag energia nélkül, energia anyag nélkül? Hogy is van ez? Mintha azt tanultuk volna, hogy anyag és energia szorosan összefügg, egyik a másik nélkül nem létezhet. Vagyis ha az energia nulla, akkor az anyag is nulla és fordítva. Tehát ha folytatom a logikai okfejtést, akkor be kell látni, hogy nulla energiájú anyag nem létezhet. Lehet pozitív, vagy negatív, de nem nulla. Vagy mégsem?

A termodinamika nulladik főtétele  kimondja, hogy minden hatásnak van ellenhatása (legyen az mechanikai, anyagi, elektrosztatikus, vagy hőhatás), tehát minden energiának van egy negatív energiaállapota, minden pozitív töltéssel rendelkező részecskének van egy negatív töltésű megfelelője. Eszerint az atomok körül keringő elektronoknak is.

Lehet, hogy nem kellene ennyire vérlázítóan egyszerűen vizsgálni ezt a problémát?

Az abszolút fekete test

Abszolút fekete test a Magyar Nagylexikon meghatározása szerint: „... a fizikusok által feltételezett olyan test, vagy berendezés mely minden ráeső sugárzást elnyel . Legjobban úgy valósítható meg, ha sugárzást át nem engedő anyagból dobozt készítünk, és ennek falán kis nyílást teszünk szabaddá. A nyíláson belépő sugárzás az üreg belsejében ide-oda verődik, és végül is gyakorlatilag teljesen elnyelődik, tehát a nyíláson át nem lép ki belőle semmi. Ezért az ilyen üreg nyílása úgy viselkedik, mint az abszolút fekete test felszíne. Bebizonyítható, hogy adott hőfokon az abszolút fekete test kisugárzása nagyobb, mint bármely más testé. Ezért, és mivel az abszolút fekete test esetében az anyagi minőségek eltérése nem számit, a sugárzási törvényeket abszolút fekete testeknél szokták vizsgálni.” (sic!)

Az idézetből nem véletlenül emeltem ki bizonyos részeket. Mert könyörgöm! Ha az abszolút fekete test minden sugárzást elnyel, hogyan lehet a környezetéhez képest kisugárzása?!

Megmondom. Úgy, hogy vagy nem minden sugárzást nyel el - ebben az esetben elfogadjuk azt, hogy az abszolút fekete test, mint olyan, tényleg csak elméletben létezhet -, vagy a sugárzáselnyelő felületet határoló tér reflektáló felületként is funkcionál, mely minden elnyelt sugárzást visszaver.

(Ilyen, vagy ehhez hasonló reflektáló felületről már hallhattunk. A gyakorlatban is sajnos alkalmaztuk. Gondoljunk csak Szilárd Leóra, Oppenheimerre, Teller Edére. Igen. Az atom és hidrogénbombákról van szó. Ezek felrobbantásához van szükség a reflektáló felületekre. Igaz, ott a cél, az energia fokozása volt, olyan szintre, hogy a láncreakció beinduljon.)

Ebből viszont egyenesen következik - folyamatos, egységnyi elnyelt energiamennyiséget feltételezve -, hogy az abszolút fekete test tömege és gravitációja állandóan növekszik, persze csak ha az azt körülölelő tér állandó. (fekete lyukak, röntgencsillagok, kvazárok?)

És egyáltalán. Milyen kisugárzásról beszélünk? Ugyanis van egy pár kisugárzás. Szellemi, pozitív, hatalmi, érzelmi stb. De, hogy ne komolytalankodjam el a dolgot, itt egy máig talányos kisugárzásról van szó, mégpedig nagy valószínűség szerint a gravitációról.

A gravitáció, és a fény részecsketermészete.

A gravitáció egy olyan energia, ami a térben mindenhol egyazon időben lép fel, (Einstein általános relativitás elmélete szerint a fény sebességével terjed, de ez nem bizonyított) erőssége nagymértékben függ a gravitációt kibocsátó energiaforrás (Szándékosan nem használok test kifejezést. Ennek az elkövetkezőkben még jelentősége lesz!) tömegétől. Hatása a tömegvonzás.

A fény olyan elektromágneses energia mely tömeggel és energiával rendelkező elemi részecskékből (fotonokból) áll és egyszerre rendelkezik hullám és részecsketermészettel. Ez annyit jelent, hogy a fotonoknak mérhető rezgésszámuk és hullámhosszuk van, ugyanakkor terjedéséhez nem szükséges közeg.

Megjegyzésként ehhez csak annyit, hogy manapság divat a gravitációt a térhajlás számlájára írni, ami annyit jelentene, hogy a gravitáció, mint olyan nincs, helyette van a testek tömegével egyenes arányban növekvő térhajlás. Ezzel magyaráznák a bolygók csillag körüli, vagy például a Hold Föld körüli mozgását. Einstein vetette fel először a gondolatot, amit egy tudóscsoport több mint 40 éven át próbált bizonyítani egy kozmikus giroszkóp (pörgettyű) létrehozásával. A kísérlet többé-kevésbé sikerrel is járt, ugyanis a Földnek – a tudósok szerencséjére – csak egy holdja van egyetlen keringési síkkal. Az érdekes a dologban az, hogy a síkbeli térhajlás nem ad magyarázatot egyszerre több bolygó keringési pályájának az ekliptika síkjához viszonyított – olykor jelentős - eltérésére. Ez ugyanis egy adott test esetében (Nap) többszörös térhajlítást feltételez, amire viszont nincs (nem is lehet) matematikai magyarázat, olyannyira megnő a változók aránya. És nincs az a giroszkóp, ami a többszörös térhajlást bizonyítani tudná.

Fénysebesség

Fénysebesség meghatározása a Modern Fizikai Lexikon szerint: „.... a fény terjedési sebessége; jele „c”. A fény (és általában az elektromágneses hullámok) légüres térben 299 796 km/sec sebességgel terjed. Anyagokban ez az érték kisebb. Legelőször O. Römer határozta meg a Jupiter holdjainak keringési idejéből (!). A fénysebesség állandósága röviden azt a tapasztalati tényt jelenti, hogy a fény terjedési sebessége vákuumban mindig a fenti érték 3x10^-22 cm/sec, függetlenül a fényforrás, vagy a megfigyelő mozgásállapotától; ennél nagyobb sebességgel energiát, vagy valamilyen jelet továbbítani nem lehet (speciális relativitáselmélet)."

Önkéntelenül felvetődik a kérdés! Mi a vákuum? Lehet-e abszolút vákuumról beszélni a szó fizikai értelmében, vagy ez is csak elméletben létezik. Az abszolút fekete testeknél már pedzegettem. Ha létezik abszolút vákuum (tehát olyan tér, ahol semmiféle energia nincs), akkor a fény (hullámjelenségről lévén szó) ebben nem terjedhet. De a fény nem csak hullámtermészetű jelenség. Einstein 1905-ben megalkotott kvantumelmélete szerint a fotonok egyszerre rendelkeznek hullámtermészettel és részecsketermészettel is. Mert olyan energia nincs ami a semmiből keletkezik! És olyan energia sincs, ami a semmiből önmagát erősíti. Ha a fény, vagy ennek legkisebb önálló része, a foton, pozitív energiával rendelkező részecske, akkor kell lennie a közelében egy másik, negatív energiájú, vagy semleges részecskének, hogy az energia tovább tudjon haladni. Ugyanis (elég morbid hasonlattal élve) az energia úgy terjed mint a nátha. Célirányosan. Ha azt állítjuk, hogy az energia elnyelődik, akkor csak arról van szó, hogy olyan nagy területre szóródik szét, hogy azt már nem érzékeljük. (Az anyag, vagy energia nem vész el, csak...). Jelenlegi tudásunkkal ugyanis a kozmoszban mindenütt jelenlévő energiákat csak hasznosítani és irányítani tudjuk. Azaz még azt sem teljesen. Gondoljunk csak a fúziós energia problematikájára.

Tehát visszatérve: abszolút vákuumban ahol nincsenek  „anti” részecskék az energia továbbítás megszakad, vagy egyáltalán létre sem jön.

Ezt igazolni látszik a kvantumelmélet fotonokra és elektronokra vonatkozó része, valamint a kvarkelmélet is. (Modern Fizikai Kisenciklopédia 268 - 273, 307)

Következtetés: Abszolút vákuumban a fény nem terjedhet!   A hullámeffektusról nem is beszélve!

Ezek az alapinformációk elegendőek ahhoz, hogy a logikai bukfenceket észrevegyék, gondolatmenetemet követni tudják.

Most keressük meg együtt az „ősrobbanás” elméletében fellelhető réseket.

Kezdeném magával az elmélet részletes feltárásával.

Ha elfogadjuk, hogy létezett ősrobbanás, akkor feltételeznünk kell, hogy valaha létezett egy gigantikus anyagtömeg, összesűrűsödve, a saját tömegének mérhetetlen nagysága miatt önmagába roskadva, térbeli kiterjedés nélkül, iszonyú gravitációval. Ezt az állapotot nevezik a tudósok fekete lyukaknak. Ilyen fekete lyuk számtalan van a világegyetemben. Bizonyított tény. De! Hogy mi hozza létre ezeket? Talány.

Tehát világegyetemünk ősállapota egy ilyen fekete lyuk állapot volt. Ez az állapot a környező anyagra és energiára végzetes hatással van. Ugyanis a fekete lyuknak - nagyon találó elnevezés - olyan erős a gravitációja, hogy még a fény sem tudja elhagyni. Tehát bármi, ami a vonzáskörzetébe kerül, az menthetetlenül elnyelődik benne. De minden egyes makro-, vagy mikroelem - amit elnyel - növeli a tömegét, ezzel egyenes arányban a gravitációját. Ez a gravitációs növekedés azonban nem tarthat a végtelenségig.

(Már megint ez a végtelen!) Ezt lovagolták meg az ősrobbanás elmélet pártiak, azt állítva, hogy az anyag elérkezik egy olyan állapotba, amikor már nem tud jobban összesűrűsödni és kezdetét veszi az ellenkező irányú folyamat, egy kozmikus léptékű robbanás. A felszabaduló energia kicsapódik a csillagközi térben, mint a fazékból kicsapó gőz a hideg csempén, anyaggá sűrűsödik, létrehozva a csillagokat, naprendszereket, csillagrendszereket, galaxisokat, galaxis-halmazokat. Mindezt egy, még napjainkban is észlelhető táguló világegyetemmé alakítva.

Esküszöm, akinek először eszébe ötlött ez az elmélet, biztosan meteorológusnak készült, vagy legalábbis a légkör fizikájával foglalkozott. Lehet, hogy pont a csapadékképződés volt a szakterülete?

Na mindegy! Hogy sok követőre talált, az biztos.

És senki sem kérdőjelezte meg a nagy nyilvánosság előtt.

Nekem azért eszembe jutott egy s más.

Például kimondva azt, hogy a fekete lyukból még a fény sem szabadulhat, alapjaiban döngeti az általános és speciális relativitáselméletet.

Mert miért ne lehetne azt az állítást is kétségbe vonni, hogy a fénysebességnél nincs nagyobb sebesség. Elméletben persze lehet. Ezt a fantasztikus regények írói már alaposan ki is használták. De sajnos gyakorlatban nincs olyan bizonyíték, ami arra engedne következtetni, hogy létezik olyan részecske, vagy energia, ami a fény sebességénél gyorsabban terjed.

Azaz, hogy van!

Játszunk el a gondolattal, egy fura összehasonlítással.

A hang és fény észlelésével.

Egy állandó erősségű, frekvenciájú hangot, - feltételezve egy stabil, állandó közeget, melyben a hang terjed -  terjedési sebességtől és a hangforrás távolságától függően az ember különbözőképpen észlel. Ez a különbözőség a hang magasságában, erősségében nyilvánul meg. Minél inkább közeledik a hangforrás annál magasabb a hangja, minél inkább távolodik annál alacsonyabb. No de ezt minden akusztikus-palánta tudja. Igen ám. Ez érvényes mindaddig, amíg a hangforrás nem lépi át a hangsebességet. Ugyanis abban a pillanatban mikor nagyobb lesz a hangforrás sebessége, mint a hangsebesség, az észlelő a közeledő hangforrást nem érzékeli, mindaddig míg az túl nem halad az érzékelési ponton. Tehát hasonlítsuk össze, - persze csak szigorúan elméletben - a hang és fény mozgását, kizárva, de nem elfelejtve a fény részecsketermészetét.

Ha a hang hullámmozgását vesszük alapul, akkor feltételezhetjük azt, hogy a fent leírtak érvényesek a fényre is. Tehát egy fényforrás közeledését csak akkor érzékelhetjük, ha az arról beérkező fotonok fénysebesség alatti, vagy maximális fénysebességgel közelednek felénk. (A hangnál ezt szubszonikus sebességnek nevezik, mi nevezzük el ezt a sebességet szubfotonikus sebességnek)

Ha viszont a fényforrásról a fény mondjuk a fénysebességnél nagyobb, tehát szuperfotonikus sebességgel halad, akkor csak a fényforrás távolodását észlelhetjük.

Hogy létezik szuperfotonikus sebesség is, ezt megpróbálom bizonyítani is. Számok nélkül, közérthetően.

Miért is ne feltételezhetnénk, az előbb leírtak alapján, hogy a világegyetem tágulását azért észleljük, mert vannak olyan fényforrások, amelyekről a kibocsátott fotonok szuperfotonikusan mozognak. Ebben az esetben csak a távolodásukat, tehát egy táguló világegyetemet észlelhetünk.

De kérdezhetik az ellenlábasok: - Akkor hogyan lehet hogy mégis észlejük a fényforrások közeledését? Talán kétféle foton van a világegyetemben, egymással párhuzamosan léteznek?

Lehetséges. De én inkább azt feltételezem, hogy a csillagközi térben ható gravitáció az, ami a fotonok sebességét befolyásolja, szubfotonikus, vagy szuperfotonikus sebességre kényszeríti. És miért ne tehetné ezt. Hisz mi is a gravitációt használjuk a bolygóközi utazáshoz. Gondoljunk csak a Voyager űrszondák úgynevezett „hintamanővereire” . Ezek is a nagybolygók gravitációját használják föl a harmadik kozmikus sebesség elérésére, és ennek segítségével tudják majd elhagyni a naprendszert.

Miért ne hathatna ugyanúgy a gravitáció a fényre is.

De hiszen tudjuk, hogy nagyon is hat. Ezek bizonyított tények. (fényelhajlás, fekete lyukak, vagy a már említett O. Römer féle fénysebesség-megállapítás)

És azt hiszem azt is elfogadhatjuk bizonyított ténynek, hogy minél nagyobb köztünk, mármint a megfigyelő és a fényt kibocsátó test közötti távolság, annál több gravitációs hatás éri a fotont, tehát a távolság növekedésével egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy a jelenleg ismert legnagyobb, a fénysebességet meghaladó sebességet észlelünk.

Ebben az esetben ugye milyen jól megfér egymás mellett a táguló világegyetem és az euklideszi világelmélet?

És nem beszéltünk semmiféle ősrobbanásról, meg pulzáló, lüktető kozmoszról, meg ki tudja milyen új kitalációkról. Meg az is maradjon csak meg a sci-fi írók világában, hogy a fénysebességet két, három, vagy a jóisten tudja hányszorosan lehet átlépni.

Ugyanis mint már említettem abszolút vákuum nincs, tehát a gravitáció nem a végtelenségig gyorsítja azt a szerencsétlen, bizonyítottan tömeggel rendelkező fotont, hanem csak addig amíg a közegellenállás engedi.

És íme!

Ugye hogy mennyire a helyére kerül minden, tisztelt tudóstársak, csillagászok, elméleti fizikus hölgyek és urak? Ugyanis a kozmikus sugárzás eredetére még nem jött rá senki. Ugyanakkor a kozmikus sugárzás fizikájáról, a felszabaduló energiákról, létrejövő részecskékről már egy egész lexikonnyi ismeretanyag áll a részecskefizikusok rendelkezésére (protonok, neutronok, elektronok, pozitronok, mezonok, - mezonok, K - mezonok, hiperonok, részecske és antirészecske-párok, és még sorolhatnám a végtelenségig). Nem lehetséges, hogy a felgyorsult fotonok mozgásából és a közegellenállás kölcsönhatásából felszabaduló energiáról van szó. Ugyanis a hidrogén nem véletlenül van a periódusos rendszer legelején és nem véletlenül alkotja a csillagközi tér anyagának zömét. A háttérsugárzás pedig az elektronjaiktól megfosztott hidrogénatomokból - főleg protonokból - áll.

Ugyanakkor megpróbálnak a kozmikus sugárzás mikéntjére magyarázatot keresni. Ezen elméletek egyike szerint eredetét a Napban kell keresni, más szerint a szupernóva csillagokban. Megint mások szerint a váltakozó erősségű csillagközi (interstelláris) mágneses terek gyorsítják fel a részecskéket. Részemről ez utóbbi elmélet közelíti meg legjobban a valóságot, bár ez a magyarázat sem ad megnyugtató választ.

Azt hiszem gondolatébresztőnek ennyi elég is volt. Gondolom napokig eltart míg valaki alaposan átrágja magát a fent említett témákon. Ellenőriz, számol, levezeti a számításokat.

Tulajdonképp ezért is íródott e könyv.

Ezzel elérkeztem gondolatindító témáim végéhez.

Most megpróbálom az önmagam által felállított teóriáimat bizonyítani, cáfolni, vagy esetleg másoknak új ötleteket adni eme gondolatsorok folytatásához. Ehhez be kell illesztenem bizonyos tényeket, amiket az előzőekben szándékosan kihagytam.

Induljunk hát, és boncolgassuk a  könyv elején felvetett kérdéseket.

Kérdezzünk! Közben haladjunk, szépen sorban.

Mint az aknamezőn.

Remélve, hogy nem alattunk következik be a robbanás.

Tehát:

Mikor is lehetett az univerzumunk kialakulásának kezdete?

Erre a kérdésre a könyv elején már megadtuk a választ. Eléggé sikerült kivesézni, így azt hiszem, a témára, már felesleges visszatérni.

Annyit talán még: Az idő a tudomány mai állása szerint egy irreverzibilis folyamat. Értéke minden esetben egy viszonyszám, s mint ilyen relatív. Dimenziós kiterjesztése, ennek megfelelő beillesztése – értelmezési nehézségek miatt - problémákba ütközik, s ezért még folyik.

Úgy gondolom, ebben a fejezetben – mint fikciós tényezőt – nem használhatjuk tovább.

Melyik és milyen állapotú anyag alkotta az ősanyagot?

Ez sarkalatos kérdés, azt hiszem a világ bármely tudósa számára. Már csak azért is, mert a periódusos rendszer a mai ismereteink szerint is rendkívül hiányos. Ám a logika szabályai szerint csakis olyan anyag lehetett, amely mindenhol megtalálható és amely a világegyetemben szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre áll. Azt hiszem nyugodtan feltételezhetjük, hogy ez az anyag csakis a hidrogén lehet. Ám az elemi hidrogén a nagy energia tárolására, kisugárzására alkalmatlan, rendkívül könnyen lép kölcsönhatásba bármely más anyaggal és alkot kisenergiájú vegyületeket. Ahhoz, hogy megfelelően nagy energiafelvételre, tárolásra legyen alkalmas meg kell fosztani elektronjától (ez az a bizonyos deutérium, más néven nehézvíz amit már nagyon jól ismerünk az első atombomba óta) és olyan stabil környezetbe helyezni ami ezt az instabil állapotot rögzíteni tudja. Ez azonban már az atomfizika szakterülete és nem hiszem, hogy ebbe különösképp bele kellene merülni, nem is ez a cél. Legyen elég annyi, hogy amit az emberiség a XX. század elején felfedezett, azt a természet már évmilliárdok óta, tökélyre fejlesztve használja. (Lásd a Napot)

A modern elméletek valószínűsítik, hogy az ősanyagot plazmaállapotban levő hidrogén alkotta, amit egy iszonyú erejű gravitáció tartott fogságban.

Eddig rendben is volna a dolog. Az állítás hihető, logikus, hisz mint már szó volt róla a világegyetem zömét a hidrogén alkotja.

Igen ám, de van egy kis galiba.

Mert igaz, hogy a tudomány mai állása szerint a különböző csillagok fűtőanyaga a hidrogén és ezekben a tömegüknél fogva fúzió lép fel, aminek hatására az égitest energiát kezd kisugározni. Az is igaz, hogy a csillag tömegének arányában változik a kisugárzás mértéke és milyensége. Az is igaz, hogy a csillag élete végén, miután energiájának nagy részét kisugározta az űrbe, átalakul,(az asztrofizikusok szerint összeomlik) s lesz belőle vörös óriás, fehér törpe, kvazár, pulzár, szupernova, stb. Ám önkéntelen adódik a kérdés. A gigantikus energia és tömegvesztés után mi az az anyag, ami mégis biztosítja azt a továbbra is fennálló, sőt fokozódó gravitációt, ami például egy veszettül pörgő röntgencsillag, vagy netán egy fekete lyuk kialakulásához vezet. Mégsem lenne igaz az anyag-energia, tömeg-gravitáció ma még oly szoros összefüggése? Vagy létezik egy olyan anyag a világmindenségben, ami még számunkra ismeretlen?

Igen létezik, és nem is ismeretlen.

Ámde nem anyag. Energia. A tiszta energia.

Mit is nevezünk tiszta energiának?

Bármely – az előzőekben már említett – elektromágneses sugárzást (pl. fénysugárzást, röntgensugárzást, stb.), ami tömeggel rendelkezik.

Véleményem szerint az ősanyagot, az energia alkotta. Akár maga a fény, a fotonok. Ámde nem egy egyszerű energiáról van szó. Nem bizony.

Ebben az esetben negatív állapotban lévő, szabad energiáról beszélünk. Ez a szabad energia alkothatja az univerzum számos helyén fellelhető, roppant energiával rendelkező, úgynevezett gravitációs kutakat, melyek a galaxisok magját alkotják, amiket nevezhetünk akár fekete lyukaknak is.

Mint köztudott, minden fizikai állapot egyensúlyra törekszik. Így a világegyetemben létező minden energiaállapot is. Joggal feltételezhető tehát, hogy például a fekete lyukakat alkotó negatív energia az, amely iszonyatos erővel törekszik az egyensúlyi állapot elérésére, és ez okból minden, de minden pozitív energiával hajlandó kölcsönhatásra lépni.

Ennek az állapotnak azonban ára van.

Kialakulhat egy olyan tér, egy olyan univerzum, ami abszolút egyensúlyba kerül. Egy valódi űr, egy olyan világ, amelybe se ki, se be nem léphet semmi és senki.

Az igazi fekete lyuk.

Önöknek nincs „déjá vu” érzésük? Mintha az „abszolút nullafok” témájánál már feszegettük volna az anyag holt stádiumát, a nulla energia fogalmát?

Ugye milyen érdekes?

Még valami.

Tömegénél fogva, az abszolút egyensúlyban lévő rendszer gravitációval rendelkezik, ám a határát állapota miatt átlépni nem lehet.

Több kérdés ebben a szép okfejtésben azonnal felmerülhet: Hogyan és ki állapítja meg, hogy a mi világunk pozitív, vagy negatív világ? Hol van az abszolút egyensúlyban lévő tér határa? És vajon mi történhet két abszolút egyensúlyban lévő világegyetem találkozásakor?

Jó napot, általános relativitáselmélet! Jó napot, gravitációelmélet!

Milyen térben jött létre az ősanyag?

Az ősrobbanás elmélet szerint – mint már említettem – egy rendkívűl összezsugorodott, iszonyatos tömeggel és energiával rendelkező, kiterjedés nélküli térről van szó, amely, mint valami túlfűtött kazán, egyszercsak felrobbant.

Ehhez a témakörhöz kapcsolódóan azonnal fel kellet tennem két újabb kérdést, már csak azért is, mert az állítás paradoxont tartalmaz, s mint tudjuk, esetünkben ez nem szerencsés.

A világegyetem tágulása a tér minden pontjára vonatkozik?

Minden tiszteletem Steven Hawkins professzoré, aki az ősrobbanás elméletet megalkotta. Ezért is bátorkodtam ezt a látszólag egyszerű kérdést feltenni.

De vajon a válasz is ilyen egyszerű?

Rugaszkodjunk hát neki.

Lakonikus tömörséggel a fenti kérdésre a válasz: Igen!

Az ősrobbanás elmélet szerint a világegyetem tágulása napjainkban is töretlenül zajlik, sőt egyre nagyobb tempót vesz fel. A tér minden pontja folyamatosan távolodik egymástól.

És itt a bibi!

A logika szabályai szerint az állítás hamis. Több okból is.

Egyik ok, hogy az ősrobbanásnak volt egy kiindulópontja és ideje, melyet nevezhetünk egy képzeletbeli koordinátarendszer origójának is, vagy akár referenciapontnak. Igaz, hogy csak egy árva pontocska, de az állítás hamisságát bizonyítja.

Ez a referenciapont stabil, mozgási értéke legyen mondjuk: nulla. A tágulást pedig nevezzük egy lineárisan növekvő pozitív számnak. Nullával szorozni pedig ugye…!

A másik ok a tér. Világegyetemünk – mint tér -, csak úgy képes tágulni, ha rendelkezésére áll egy számára még kitöltetlen, másik üres tér.

Hogy is van ez?

Képzeljenek el egy luftballont, amit szeretnénk felfújni. A szabadban ez minden további nehézség nélkül sikerülhet is. (Légritka térben a lufi szinte magától felfúvódik, de az egy másik tudomány.) Ám ha ugyanezt a műveletet megpróbáljuk úgy elvégezni, hogy a ballont berakjuk egy kemény dobozba, előbb robban fel a tüdőnk, mintsem fel tudnánk fújni a lufit.

Mire is akartam ezzel rávilágítani?

Arra, hogy vagy a világegyetemünk nem egységes, homogén rendszer, így tágulása során be tud hatolni egy párhuzamos térbe, vagy nem az egyetlen világegyetem, vagy az elmélet hagy némi kívánnivalót.

Állításunk bizonyítására itt is nyugodtan használhatjuk a jól bevált koordinátarendszert. A fenti szemléltetés alapján a rendszer nyitott. Origója az ősrobbanás előtti tér, azaz: nulla (?!). A táguló világmindenség – mivel minden pontja tágul – a lineárisan növekvő pozitív szám. De az előbbiekben ábrázoltak miatt tudjuk, hogy nullával szorozni nem szerencsés dolog. Vajon miért is…?

Ami a legmegdöbbentőbb, hogy az elmélet szerint van egy térbeli kiterjedés nélküli terünk (!), ami a példaként vázolt koordinátarendszer origója lenne, de az értéke nem nulla, hanem egy végtelenül (már megint ez a végtelen) kicsi pozitív szám. Azaz a rendszerünknek nincs origója, nincs kiindulópontja.

No matematikusok! Hogy is szokták mondani? Erre kössünk bogot?

Hol van, és melyik az a referenciapont, amihez a tágulást viszonyítják?

(copyright by: Archimedes)

Az előbbi kérdés már feszegette a referenciapont fogalmát.

Az ősrobbanás elmélet szerint kell lennie valahol az univerzumban egy pontnak ahonnan az egész kataklizma kiindult.

Igen ám, de hol?

Nos, ezt a kérdést nyugodtan feltehetjük bármelyik asztrofizikusnak, bizton állíthatom, a válasz egy széttárt kar és „Nem tudjuk” mondat lesz.

Ugyanis tudósaink a jelen pillanatban, csak azt tudják megállapítani: az univerzum szemmel - bocsánat, műszerrel - láthatóan tágul. Ezt is csak úgy, hogy méréseikhez a látható világegyetem úgynevezett világítótornyait – pulzárokat, kvazárokat – használják. Semmi többet. Vannak ugyan elszántak, akik nem átallják a Tejútrendszert, annak is a közepét venni referenciapontnak, de ez egyenlő az istenkáromlással.

Ennyi!

Hát ezzel bizony nem leszünk okosabbak. Az elmélet, elmélet marad, akit pedig nagyon érdekel az a fránya, energiától duzzadó izompacsirta, vagy legalábbis a hátrahagyott nyoma, „…az keresse meg,

mert aki keres, az talál!”.

Kissé cinikus a mondat. Én azért nem sértődtem meg, és neki álltam keresni.

Az eredmény: Nem találtam meg!

Ám meg tudom határozni. Ez is valami.

A meghatározás pediglen a Földet eredményezi. Uram ne sirass! Mi ez? Visszatértünk a geocentrikus világnézethez? Nagyon úgy néz ki, hogy a táguló világegyetem elméletének szimpatizánsai erre törekszenek.

„Adjatok egy fix pontot, ahol megállhatok és kimozdítom helyéből a Földet.” – mondotta volt Archimedes a csigasor feltalálásakor, amelyek nagy szavak ugyan, de lehetett nagy a mellény, hiszen az ókori tudós nagyon jól tudta, hogy ilyen fix pont a Földön nincs (azt nem tudhatta, hogy azon kívül sem). Ugyanúgy, ahogyan a táguló világegyetem mérésének esetében sem. Ott pediglen még nem tart a tudomány, hogy átruccanjunk a tér egy másik pontjára (mondjuk egy többmilliárd fényévre lévő galaxisba) - féregjáratok ide-, vagy oda -, és ellenőrizhessük annak a fránya vörös-eltolódáson alapuló mérésnek a helyességét, vagy Einstein téridő kontinuumának-térhajlásának valódiságát.
Mert a bizonyítottság csak így lehet hiteles, addig meg minden más csupán teória.

Mindezek alapján bizton állíthatjuk, hogy a táguló világegyetem elmélet csak addig áll meg a lábán, amíg a Tejútrendszer (benne a Naprendszerrel és Földdel) a „fix” pont.
- De hisz a galaxisok sem fixek, állandóan mozognak a térben, akkor hol találunk ilyen fix mérési pontot? – kérdezhetik a szkeptikusok, és a kérdés jogos. És itt az újabb tudományos paradoxon, ugyanis a táguló világegyetem egyetlen fix pontja maga az kiindulás helye lehet, az origó, amelyet a hívek sem cáfolhatnak, mert akkor önmagukat cáfolnák. Minden más mérési pont irreleváns, hamis, ugyanis bárminemű matematikai számítás hamis kiinduló-adatok alapján csakis hamis eredményt eredményezhet. Elemi logika, minden matematikus-informatikuspalánta kívülről fújja.

Végkövetkeztetés

Bármennyire is fejlett a quantum-fizika, még mindig nagyon gyerekcipőben jár. Húrelmélet, sötétanyag – megannyi teoretikus elmélet és sehol egy bizonyíték. A svájci Nagy Hadronütköztetőben (CERN) persze gőzerővel folyik az ismeretlen részecskék utáni nyomozás (van is aggodalom emiatt világszerte, mert kicsit olyan ez, mintha egy gyerkőc kalapáccsal vizsgálná egy bomba gyújtófejét), csak egyvalamit nem vizsgálnak; a fényt. Pedig mint részecsketermészettel rendelkező energia, alapvető fontosságú lenne. A fény részecsketermészetének forrását még most is sűrű homály fedi, holott a táguló világegyetem elmélete ezt az energiát tekinti alaptámaszának, elmélete bizonyítottságához sarokpillérnek. Csakhogy ez a „sarokpillér” rendkívül ingatag. Csakúgy, ahogyan „táguló világegyetem” elmélete is. Egyetlen, árva vörös-eltolódásra bazírozni a világegyetem mibenlétét, a fény hullámtermészetére felállítani egy elméletet, miközben a részecsketermészetről (egyáltalán a részecskefizikáról) hanyagul tudomást sem veszünk… Tisztelt professzor urak! Nem felelőtlenség ez kissé?