Sírig tartó megaláztatás... és azon is túl

Fotó: Indafotó

A szegénység óriási teher, Nyomasztó, megalázó érzés és állapot. Az embernek arra sem marad ereje - olykor büszkesége sem -, hogy felemelje a fejét. Most, Halottak napján, amikor tömegek zarándokolnak elhunyt szeretteikhez, hogy legalább egy néma főhajtással adózzanak emléküknek - különösen felerősödnek ezek a gondolatok.

És bizonyára sokaknak jut eszébe az újabb megaláztatás, az újabb kőkolonc, amit a kormányzat rak a nyakukba 2014.januárjától. Nevezetesen a szociális temetés. Mert bizony megaláztatás ez is, méghozzá hetedíziglen.

Szociális parcella.
Van ebben a szóban valami félelmetes. Olyan gettószerű, olyan kirekesztő. Mert hisz’ tudja meg az egész világ, falutól a városig, hogy nem csak hogy nekem nem volt annyi félretett pénzem, hogy tehermentesítsem hozzátartozóimat a temetési kiadások alól, hanem még nekik sem. Annyi, hogy tisztességgel elkaparjanak. Marad a temető széle, s jó, ha nem a temető árka. Sírkőre, kopjafára úgy sem telik, tán még az is elég, ha leverünk a friss hantba egy karót, rajta rajszöggel hozzátűzött papírfecni „apróhirdetéssel”: Itt nyugszik X.Y., aki meghalt, mert élni merészelt. Döbbenetes!

De elásom én magam, ha idejében szólnak, ha ugyan a munkavédelmi előírás nem áll az utamba. Mert az is van ám. És ha nem szakszerűen ásom magamnak a sírt, akkor jön a munkaellenőr és büntet iziben, méghozzá a hagyatékom terhére. Nehogy már maradjon is valami utódaimnak… a semmiből. És fenyegetnek holmi temetőcsőszök áristommal, diliházzal, ha komolyan veszem a kormányzati rendeletet és megpróbálok „előtörleszteni” nyolc lapát földdel, ahogyan azt a Hír24 írta.

Halottak napja. Az emlékezés napja. Megpróbálunk visszagondolni már rég eltávozott hozzátartozóinkra, ismerőseinkre, az előző generációra (talán még pár szál olcsó krizantémra is jut), azokra, akik azért güriztek, nyomorogtak - nota bene; vállalták a megaláztatást -, hogy nekünk jobb legyen. Hát nem lett jobb! Mi is kötésig gázolunk a szégyenben, megaláztatásban és szegénységben. Hetedíziglen.
S most lágyan simítjuk a síremlékeket, leseperjük róluk csupasz tenyerünkkel az őszi avart, és arra gondolunk: Meddig még? Meddig lehet ezt elviselni? A sírig, vagy azon is túl?
Nyugodjunk békében!