Dornis Szilvia írása
 |
| World press foto |
Egyedül fekszik az ágyon. Nem fél, rajta van a takaró, már
bemelegedett, megvédi őt bármitől. Az a kéz tette rá, amelyik simogatni szokta
esténként. Most nem érzi az érintést, s nem kéri, túl fáradt már hozzá,
kimerítették a könnyek. Messziről hallja a beszélgetés hangjait, víz csobog,
pohár csendül egy tányérhoz. A halk léptek ritmusára próbál elaludni, de
hiányzik neki valami. Egy vissza-visszatérő dallam játsza magát vigaszként:
mozdulatlan, mégis messze jár. Álmában színes a világ, ami elérhetetlen, az megfogható,
ami nincs az akkor is van: játékból. Finom kezek vigyáznak rá, simogatják s
elhiszi tán, hogy ez a boldogság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése