Büntetőjog - felelősség

Manapság mind több emberben vetődik fel az a gondolat, hogy vajon egy kormányfőt büntetőjogilag felelősségre lehet-e vonni, ha az általa vezetett országot politikailag, társadalmilag és pénzügyi vonatkozásban is súlyos válságba sodorja?

Megvallom nehéz kérdés, de nem megválaszolhatatlan.

Egy szilárd alkotmánnyal rendelkező parlamentáris demokráciában az ország szavazásra jogosultjai válasszák egy bizonyos időintervallumra a kormányzóerőket és annak vezetőjét. Ez amolyan bizalmi jellegű szavazás, ami Magyarországon (is) például azt jelenti, hogy a szavazópolgárok arra a politikai erőre adják voksaikat, akikben megbíznak, és csak remélhetik, hogy ez a bizalom a javukra is válik. Sajnos legtöbb esetben az derül ki, hogy ezek a politikai erők nem, vagy csak kis mértékben képesek megfelelni a lakosság által elvártaknak, ami valahol érthető is, hiszen nem vagyunk egyformák, mindenkinek más lehet az elvárása. Egy jó kormányra az a jellemző, hogy megfelelő kompromisszumkészséggel rendelkezik, és a törvényhozás intézményét úgy használja fel, hogy az érdekellentéteket minél nagyobb konszenzussal próbálja elsimítani. A rossz kormányzás erre a konszenzusságra és kompromisszumkészségre képtelen, ami egy demokratikus államban azzal járhat, hogy a következő választásokon a szavazók leváltják a bizalmukat ráruházó, ám végül nem jól teljesítőket („…aki nem jól teljesít, azoktól meg kell válnunk!”). Ismételten hangsúlyozom, hogy egy jól működő parlamentáris demokráciában van ez így.

Tehát egyértelműen kijelenthető, hogy demokráciákban a hibás kormányzati döntésekért büntetőjogilag nem lehet egy kormányt, sem annak vezetőjét felelősségre vonni. Hogy is nézne az ki, hogy egy választás után az előző, hibás döntéseket hozó kormánytagokat börtönbe zárnák. Amellett, hogy ez abszurdum, minden börtön csak politikusokkal lenne tele.

Ugyanakkor vizsgálni kell azt a szempontot is, hogy a büntetőjog alkalmazható-e akkor, ha egy névleg demokratikus berendezkedésű államban már nem érvényesül a parlamenti demokrácia, illetve a kormányzó erő a törvényhozás intézményét, nem a közösség, az állam érdekében fejti ki, hanem az önös, hatalmi érdekében. Mert ebben az esetben már egyáltalán nem beszélhetünk sem kompromisszumkészségről, sem konszenzus-keresésről, de leginkább demokratikus kormányzásról. Ha egy kormányzó politikai formáció minden erejét a saját hatalma teljes kiterjesztésébe, átmentésébe fekteti, parlamenti fölényét mindezen törekvések érdekében használja fel, akkor ott már nem beszélhetünk demokráciáról, sokkal inkább a diktatúrára törekvés folyamatáról. Amely folyamat jelenleg Magyarországon is zajlik. Magyar parlamentáris demokrácia, mint olyan, már nem létezik. 2010 óta nem, amikor is a jelenlegi kormányerő került hatalomra. Az most teljesen mellékes, hogy demokratikus választásokon, mert a jelenlegi kormány nem él a ráruházott bizalommal, hanem visszaél. És nem is akármilyen mértékben.

Kezdődött azzal, hogy egy viszonylag jól funkcionáló és mindenki megelégedésére működő alkotmányos rendszert borítottak fel. Az alkotmányosság felett őrködő Alkotmánybíróság lezüllesztése volt az első lépés ahhoz, hogy egy önös érdekű, egyoldalú, csakis a kormányzóerő érdekeit szem előtt tartó alkotmányozási folyamatba kezdjenek. Meg is lett az eredménye egy „gránitszilárdságú” új alkotmány formájában, amit nemes egyszerűséggel Nemzeti Alaptörvénynek neveztek el, és immáron ki tudja hányszor módosítottak.

A diktatórikus folyamatokat jól érzékelteti, hogy a törvényhozás az elmúl három és fél alatt szinte csak olyan törvényt fogadott el, ami úgynevezett „lex”, azaz valamely képviselő egyéni indítványa alapján keletkezett, nélkülözve bárminemű társadalmi párbeszédet, egyeztetést. És sajnos jellemző ez az Nemzeti Alaptörvényre is. A Magyar Országgyűlés törvényhozási folyamata csak és kizárólag a jelenlegi kormányzópárti egyesülés minél nagyobb hatalmát és minél hosszabb ideig tartó túlélését szolgálja. Az imént említett „lex” törvények is, egy- egy személy, vagy szűk érdekközösség érdekében keletkeztek, olyanokéban, akiknek a gazdasági-pénzügyi, avagy hatalmi érdeke úgy kívánta. Az ország eközben mind mélyebb válságba sodródik mind társadalmi, mind politikai, mind gazdasági vonatkozásban.

Mindezek után fel kell tenni azt a kérdést, hogy egy diktatórikus hatalmi berendezkedésre törekvő kormányt és annak vezetőjét immáron lehet-e a büntetőjoggal fenyegetni?

A válasz: igen!

Egy demokratikus jogrendnek nem csak lehetősége, de kötelessége is a büntetőjoggal fenyegetni az „eltévelyedett bárányt”.

Mindannyian emlékezünk, hogy a jelenlegi kabinet micsoda energiát fordított arra, hogy a volt miniszterelnököt (elnököket), annak beosztottjait bíróság elé citálja - ami részben sikerült is - valamint elítéltesse - ami viszont már nem. Politikai karaktergyilkolásra ezek a módszerek rendkívül alkalmasak voltak, csakhogy ezt a fogalmat a magyar büntetőjog nem ismeri, holott rendkívül nagy károkat okozhat akár személyileg, akár társadalmilag.

És ezzel el is érkeztünk oda, hogyan lehet egy felelőtlen, diktatórikus kormányzást és annak vezetőjét büntetőjogilag is felelősségre vonni. Ugyanis ismer a magyar és nemzetközi büntetőjog, számos olyan fogalmat és paragrafust, amit ténylegesen lehet alkalmazni akár egy kormányfőre, akár a kormány más tagjaira. Persze nem jogi, hanem természetes személyként. Ilyen például a hűtlen kezelés és ezek minősített formái. Vagy a beosztással, hatalommal való visszaélés és ezek különböző variánsai. De ide lehet sorolni a megvesztegetést, a közpénzek magáncélú felhasználását (sikkasztás), jogosulatlan pénzügyi beavatkozást, tiltott pénzpiaci manőverek végzését, stb, stb. A jól ismert, híresen hírhedt „jó erkölcsbe” ütközésről nem is beszélve. Szóval szinte végtelen a lehetőségek tárháza.

Viszont a legfontosabb - a demokrácia vonatkozásában legfontosabb -, hogyha egy kormány a nyomasztó parlamenti fölényét, a törvényhozás intézményét egyoldalúan és egyértelműen arra használja fel, hogy a maga számára átalakítsa a jogrendszert, úgy elköveti a társadalmi rend erőszakos megváltoztatására irányuló törekvést, ami viszont már főbenjáró bűncselekmény.

De ne ragadtassuk el magunkat! Most még ne, hisz van itt más - most még - „apró” ügy.

Álljon itt néhány összehasonlító példa:

A Sukoró-ügy talán a legismertebb. Ebben a jelenlegi kabinet olyasmivel vádolta a volt miniszterelnököt, ami tulajdonképpen meg sem történt. Károkozás nem volt, az államot hátrány nem érte, a kormány és a kormányfő pedig tette a dolgát, ahogy azt alkotmányos (a régi) esküjében megfogadta. Azaz kiadta az utasítást, hogy minden törvényes keretet betartva fejlesszék az adott térséget, gazdagítva Magyarország hírnevét és nem utolsó sorban pénztárcáját. Bűncselekmény nem történt. Még csak erre irányuló elméleti szinten sem. Nem csoda, hogy a büntetőjog nem talált fogást az ügyön.

Viszont ennek invertje a MOL vs. Szurgutnyeftyegas üzlet. Itt már konkrétumokról van szó, nevezetesen, hogy az 500 milliárdos kivásárlással a magyar kormány egy olyan üzletet kötött, amellyel a kormány 200 milliárddal károsította meg a magyar államot. Ugyanis már előtte jó idővel beharangozta a szándékot, amellyel felverte a MOL-részvények árát, és az orosz gázóriás ennek megfelelően emelt áron adta el a MOL részvényeit. Ugyanez tapasztalható most az E-On német energetikai órás esetében is. Közel dupla áron vásárolja fel az állam az E-On gáztározóit a tényleges értékhez képest, ami szintén majdhogy 200 milliárdos veszteséget okoz a magyar államnak. Ezek az összegek most nagyon hiányoznak az oktatásból, vagy az egészségügyből.

E két esetben is már felvetődhet a kormány tagjai, de leginkább a kormányfő büntetőjogi felelőssége, különösen nagy értékre elkövetett hűtlen kezelés, illetve a pénzpiac tiltott befolyásolása címén.

De más egyéb helyen is fogást lehetne találni a kormányfő személyén, különösen azért, mert már régen mindenhez az ő beleegyezése szükséges, tehát tettenérhető az egyszemélyi irányítás (Jó példa erre a 2013 márciusi hókáosz, ahol is a katasztrófavédelem a kormányfő beleegyezése nélkül még lépni sem mert, óriási károkat okozva ezzel az országnak. Hatalmas volt a társadalmi felháborodás, s talán ebből okulva a nyár eleji rekord-árvizet a kormányfő már egész jól kezelte.).

Ide tartozik a hatalommal való visszaélés például Felcsúton, az állami földek felosztásánál, az EU-s pályázatok elbírálásánál, vagy a trafiktörvény esetében. Számos egyéb, jelentéktelennek tűnő (!?) esetben, de bizonyíthatóan jelen van az állami vagyon magáncélú felhasználása (aszfaltozás a képviselők házáig, kátyútlanítás a lagzi helyszínéig, templomjárda felújítás, állami gépkocsik magáncélú felhasználása, stb.).

Szóval, egy diktatórikus berendezkedést, illetve arra való törekvést egy demokráciának kötelessége megakadályozni, valamint megtorolni, és azokat, akik e diktatúrára törekvés során az állam – tehát közvetve, vagy közvetlenül az adófizetők – vagyonát és életét használják saját céljaikra, büntetőjogilag felelősségre vonni.

Magyarország immáron több mint húsz éve tanulja a demokráciát. Sajnos még csak tanulja. Jó lenne, ha nem süllyedne vissza egy feudális korszakba, hanem a büntetőjog teljes szigorával csapna le a diktatúra építőire. Ezt kívánja a megfélemlített, megalázott, elüldözött magyar lakosság, ezt kívánja az egyesült Európa. Ezt kívánja a jövő.