Kezdetben teremté a magyarok istene a nemzetet. A „Nemzetet”. És mondá hogy ez jó. Aztán teremté a Nemzeti dalt (1848), és vele 12 pontot, és mondá, hogy ez is jó. Mert a magyarok örök dilemmája, hogy rabok legyenek, vagy szabadok. Mert rajtunk magyarokon még az Isten sem tud eligazodni. Tehát meghagyta nekünk a lehetőséget, hogy ez alapján maguk dönthessünk. Ravasz. Ugyanis e kardinális kérdésben mi magyarok még soha sem tudtunk megegyezésre jutni.
Harsogtuk ugyan a „Liberté, égalité, fraternité” (Szabadság , egyenlőség, testvériség) jelszót, de aztán a megegyezés helyett inkább kiegyezés kerekedett. Nemzeti Kiegyezés (1867) amelyből valahogy kifelejtődött a 12 pont. Mert nálunk mindig minden „nemzeti”. Akkora a nemzeti öntudat, hogy anélkül nem is létezhetnénk.
Ennek folyományaként aztán lett Nemzeti Tanácsunk (1918), és Nemzeti Hadseregünk (1919) is. No és Nemzeti Tragédiánk (1920), meg valamiféle Nemzeti Összetartozásunk. Olyan, hogy azóta is attól koldulunk.
Azután lett Nemzeti Egységkormányunk is (1932), és vele a zsidótörvények, meg ostoba hadüzenetek, majd a megszokott kalandozások, néha a Donhoz, néha Auschwitzba. Közben számonkértünk. Holmi nemzetiszocialista Nemzeti Számonkérőszékkel (1944), csakhogy ott hibázott a dolog, hogy senki nem mondta meg nekünk, hogy ez sem nem nemzeti, sem nem szocialista. De sebaj, majd mi tudjuk, hogy mi is az a szocialista minek érdekében megforgatjuk az egész világot. Mármint mi. Építettek is a Kelemenek és a Kelemennék szorgalmasan. Tíz körmünkkel kapartuk a romokat, akár a magos Déva váránál. Mert mi rombolunk és építünk, építünk és rombolunk. Közben, úgy mellesleg, újfent számonkérünk a Nemzeti Forradalmi Tanács (1956) által. Mert számonkérni azt nagyon tudunk. Mind a mai napig. Nemzetileg. Sajnos ismét sikertelenül, mert mint mindig, dúlt bennünk a rabság és szabadság kettőssége. De valahogy kiügyeskedtük, hogy mégis tele lett a hasunk, földecske is jutott egy kevés. Ki érti ezt? Így hát kihúztuk valahogy, egészen a Nemzeti Kerekasztalig (1989), minek következtében lett egy nemzeti demokráciánk. Igaz kicsi is, savanyú is, de mégis csak a miénk. A mi „kerekasztal-lovagjaink” pedig – levonva a történelmi tanulságot - amúgy magyarosan nekiláttak az újkori nemzeti földosztásnak, akarom mondani a nemzeti vagyon újraelosztásának. Persze, ahogy a rabság-szabadság kérdésében sem, úgy ebben sem tudtak dűlőre jutni, nosza uccu neki, hát olajra. Szőkére. No nem mindenki, csak a krémje. No meg az alja. Ebben segítségünkre volt a nemzeti gyertya, más néven küzdőtéri gyertya (1999), ami begyújtja a nemzeti lángot sportcsarnoktól a tévészékházig. Ennek ellenére valahogy működött egy sajátos nemzeti stratégia, amelynek csodájára is járt a világ. Már hogy a fenébe ne, hisz’ csak nálunk lehetséges olyan, hogy építünk ugyan új Nemzeti Színházat (2002), de annak alapjait három kilométerrel arrébb rakjuk le egy Nemzeti Gödör (1997) képében. Vagy megszüntetjük nemzeti egyetértésben (hogyan is máshogy) a százéves gyeppel benőtt, nemzeti örökségű, „lovit” és kitaláljuk helyette a Nemzeti Vágtát, mondjuk a Hősök tere díszburkolatára (mégiscsak lovas nemzet volnánk, vagy mi a szösz). Tényleg egy csoda. Nemzeti csoda. Valóságos tündérmese, amit fényesen megvilágít a lovak patkóinak szikrája, akár megannyi betlehemi csillag.
Apropó Betlehem! Nálunk még a hit és a vallás is nemzeti. Úgy hívják Nemzeti Hitvallás. Ez az alaphangja az új idők nemzeti szavának, amely kisasztalba is lett vésve – alkotmány helyett immáron Nemzeti Alaptörvény néven. Így történt, hogy talán mi vagyunk az egyetlen olyan köztársaság a Föld kerekén, amelyiknek nincs alkotmánya. És mindezt teljes Nemzeti Összefogással, amely tulajdonképpen csak egy fél fogás, és ez köztudottan a fél fogunkra sem elég. Akár a kispörkölt kisfröccsel. De ha nekünk ez kell, akkor úgy kell. Az Úr adja, egy másik úr elveszi, ha meg valakinek nem tetszik, menjen Nemzeti Konzultációra a sóhivatalba.
Mert nálunk egy a tábor, egy a zászló. A Nemzeti zászló, ami olykor háromszínű, olykor kétszínű. Akárcsak mi. Ugyanis ebben sem tudunk egységre jutni. Hiába, ezt hozták nekünk az uralkodó áramlatok, illetve, hogy pontos legyek – a keleti szelek. Meg sok más egyebet is. Például Nemzeti sportot, ami nálunk leginkább a fociban ki is merül. De legalább ezt mindenki szakérti. Kis pénz kis foci, nagypénz, nagystadion, és… juszt is kisfoci. Ez minálunk a rend és a trend. Aki meg nem tartja magát a rendhez, az nemzetidegen, és annak majd jól a körmére néz a … Ki is? Na azt még nem tudhatni. Ugyanis nagy még a fejekben a zűrzavar, köszönhetően a Nemzeti Alaptantervnek. És ez belátható időn belül nem is lesz jobb. Ezt diktálja az érdek. A nemzeti, de leginkább az önérdek. És hogy ez az érdek nehogy sérüljön, teszünk is róla. Van már Nemzeti Adó és Vámhivatalunk hosszú bájtokkal, és Nemzeti Közszolgálatunk rövid pórázzal, s van Nemzeti Választási Bizottságunk és Nemzeti adatvédelmünk is. Emellett – mintegy kontrasszként - Nemzeti Őrseregünk és Nemzeti Frontunk. No meg gárdánk, bár az még nem nemzeti, de ami késik, nem múlik. Csupa pozitívum. Ezen kívül van (még) Nemzeti Bankunk, Nemzeti Eszközkezelőnk, és Nemzeti Fejlesztésünk, hogy legyen mivel hozzátűzni a teniszütőkhöz azt a sok Nemzeti Erőforrást.
Egy valamink nincs. Nemzeti erkölcsünk. Ja, és hogy el ne feledjem, az a fránya elhatározás, hogy rabok legyünk-e, vagy végre-valahára szabadok. Mert, mint említettem volt, ezeréves dilemmánk.
Én most mindenesetre (megszokásból-e, vagy nemzeti öntudatból, az szinte mindegy) átmegyek egy Nemzeti Dohányboltba, majd felülök a Nemzeti Közlekedési Hatóság által ellenőrzött busznak látszó tárgyra, és felmegyek a Nemzeti Galériába, amíg még lehet. Mert úgy hírlik, hogy más is szemet vetett rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése