Bözsikém drága!

Miközben halkan dúdolgatom Ajtay Andor „Bözsi ne sírjon” című örökzöldjét, azon gondolkozok, hogy vajon mennyi szürkeállományt igényelhetett a kormány Erzsébet-utalvány akciója. Véleményem szerint szinte semmit, hiszen az alapok már megvoltak egy híres-hírhedt kártya vonatkozásában, amelyet egy bizonyos Szepessy Zsolt nevű monoki polgármester álmodott plasztikba. Szepessy már 2009-ben kerek-perec kimondta azt, amit a kormány - némileg cizellálva - csak most sulykol a közvéleménybe. Nevezetesen, hogy a szociális juttatásokat igénybevevők, leginkább felelőtlen munkakerülők, bűnözők, és különben is, majd ők – mintegy jó atya módjára – megmondják, hogy ki-, és hogyan használja a pénzét.

A kormány legújabb ötletelése, a családi pótlékok Erzsébet-utalványban folyósítása is azt a célt szolgálja, hogy például a család ne kocsmázza el a szociális juttatást. Állítólag. Mert a kormány csak tudja!

Anélkül, hogy ötleteket adnék, valami azért szöget ütött a fejembe. Mi van akkor, ha mondjuk fogja magát a „felelőtlen és lumpen” családfő, és a kézbesített Erzsébet-utalványt (tisztes „jutalék” fejében) beváltja egy uzsorásnál? Mert éppenséggel nem kocsmázni van kedve, vagy nem az ügyeletes CBA-t akarja gazdagítani, hanem mondjuk az esedékes villanyszámlát akarja kifizetni. Ebben az esetben a „munkakerülő” kényszerpályán mozog, valamiből pénzt kell csinálnia. A párnaciha üres, a zaci is csak fintorog az árva jegygyűrű láttán, de - mint azt már többször hangsúlyoztam - a magyar leleményes, így marad az utalvány-biznisz.

Mindezzel arra kívántam rávilágítani, hogy hiába a legjobb szándékkal kikövezett út, akkor is a végállomás a pokol.  Mert az igazán rászorulók előbb-utóbb biztosan pénzé teszik az Erzsébet-utalványaikat. És ebből ki húz hasznot? Ismételten az ügyeskedők, azok, aki nem küszködnek a napi megélhetésért, hanem ki- és fel tudják használni azt olyasmire, mint például étterem, velness-hétvége, üdülés, stb. Így lesz az olcsó ötletből, drága „Bözsi”. Drága az államnak, drága az adófizetőknek. Egyedül azoknak nem drága, akik tulajdonképpen nincsenek is rászorulva.

Szóval ilyesmikre gondolok, s közben tovább dúdolgatom az örökzöldet: „Bözsikém édes, Bözsikém drága, felejtsen el!”