Nyúlszívek

Érzékelvén a Schmitt Pál plágiumügye miatt dagadó botrányt, olvasva-, látva-, hallva a pró- és kontra véleményeket, nekem egy 1998-’99-es esemény tűnik elő a feledés homályából. Nevezetesen, egy Deautsch Tamás nevű twitter-lovag és díszpolgár akkori tündöklése és bukása.

Bizonyára sokan emlékeznek még, hogy nevezett úgy lett sportminiszter(jelölt), hogy nem volt meg a kinevezéséhez szükséges államvizsgája. Ennek okán, csak a vizsgák letétele után foglalhatta el miniszteri posztját, bár tényleges miniszteri jogköröket igénylő feladatokat már a vizsga előtt is ellátott Akinek ismerős a szituáció, az nem a véletlenek műve.

Hogy-hogy nem, az akkori jelölő és kinevező ugyanaz az Orbán Viktor volt, aki most a plágiumbotrányban fuldokló államfő kinevezését is javasolta (?!). Szintén a véletlenek fatális egybeesése, hogy Deautsch  sportminiszteri teendői mellet ugyanannak a MOB-nak az alelnöki tisztét is ellátta, amelynek az elnöke akkoriban Schmitt Pál volt.

És micsoda meglepetés: az Országos Testnevelési Főiskola (OTSH) - ami ma már Testnevelési Egyetem  - fura urai voltak azok, akik képletesen is és verbálisan is hatást gyakoroltak a MOB kinevezéseire, valamint javaslatot tettek a Ifjúsági és Sportminisztérium vezetőinek személyére, illetve kéz kezet mos alapon segítséget kaptak a szakminisztériumtól.

Eme hosszú bevezető után, önkéntelenül adódik a kérdés, hogy a plágiumügy kapcsán a SOTE vizsglóbizottsági jelentésében jogos-e a felvetés, miszerint a TE (is) hibázott?

Véleményem szerint jogos, mi több felvetődik a szándékosság lehetősége is.

Ezen a vonalon haladva, ezek után megkérdőjeleződik az egész magyar felsőoktatási-vizsgarendszer tisztasága is. Ezek szerint az egyetemi-főiskolai bírálóbizottságok tevékenységét nagyban befolyásolja az elbírálandó anyagot készítő személye. Teszem azt, ha egy leendő miniszter, avagy egy OTSH, illetve MOB elnök az alany, akkor nem lehet kérdéses, hogy miféle személyi következményei lehetnek egy elmarasztaló bizottsági határozatnak. Ezzel azt akarom kihangsúlyozni, hogy az itészek véleményét nagyban befolyásolja egzisztánciájuk, illetve azon fenyegetettségi érzés, amely annak elvesztését jelentheti egy jelentős befolyással rendelkező személy „elmeszelésével”.

Nyúlszívek ülnek ezekben a bírálóbizottságokban.

Nyúlszívek a SOTE ötök a jelenben csakúgy, ahogyan nyúlszívek voltak a Schmitt Pált, illetve a Deautsch Tamást államvizsgáztatók is. Merték volna egy „valakitől” megtagadni a doktori címet? Merészelték volna egy leendő miniszter államvizsgáját negatívan értékelni? Bizony nem! Úgyanúgy, ahogyan most sem mertek konkrétan állást foglalni egy ügyben. Egy ügyben, amely már nem csak egy személyt érint, hanem megkérdőjelezi az egész magyar felsőoktatási vizsgarendszert.

A Schmitt-ügy eredménye jóval túl mutat egyetemeken és katedrákon, holmi professzorok és intézményeik érdekcsatározásán. Itt már felvetődik a kérdés, hogy mennyit is ér valójában egy magyar diploma a nagyvilágban, illetve mennyire fogadható el egy magyar doktorátus az európai értelmiségi piacon.

Ez az, ami már nem csupán egy leamortizálódott köztársasági elnök magánügyévé teszi a plágium-ügyet, nem csak egy nyúlszívű bizottság gyáva és reszketeg ítélete, hanem a magyar szellemi érték alapjait kezdi ki.

„Nem akarok ilyen közösséghez tartozni! Én holnaptól nem írom a nevem elé a Dr. jelzőt!” – nyilatkozta tegnap felháborodottan egy doktori címmel rendelkező hölgy. Nagy valószínűséggel ő csak az „első fecske”. Cseppet sem csodálkoznék, ha ezek után nem csak egy, hanem számos doktorátust szerzet ember dönt úgy, hogy nem használja a nevében a megérdemelt és bizonyos fokú társadalmi elismerést is jelentő doktori címét. Már csak büszkeségből sem, amiért mellesleg keményen megküzdött.

Nyúlszívek országa lettünk! Pedig mennyi remény volt bennünk még 22 éve. De úgy látszik, mi szívesebben viselünk inkább sok csillogó láncot, mint akár egyetlen rozsdás kardot!