Egyszer volt, hol nem volt… volt egy magyar beat-nemzedék.
Valamikor a hatvanas évek közepe-végén nevelkedett, az akkori konszolidálódó kádári engedékenység krumplilevesén, nem kevés liverpool-i gombával. Ez a felnövekvő nemzedék dalban mondta el a rendszer által tiltott dolgokat, azaz bujtogatott a „tiltott gyümölcs” élvezetére. És a rendszer kegyes volt, hagyta élni az ifjonti vágyakat. Pontosabban hagyta őket hosszúpórázon, elvégre valahol le kellett vezetni a feszültséget, ki kellett engedni a gőzt.
Valamikor a hatvanas évek közepe-végén nevelkedett, az akkori konszolidálódó kádári engedékenység krumplilevesén, nem kevés liverpool-i gombával. Ez a felnövekvő nemzedék dalban mondta el a rendszer által tiltott dolgokat, azaz bujtogatott a „tiltott gyümölcs” élvezetére. És a rendszer kegyes volt, hagyta élni az ifjonti vágyakat. Pontosabban hagyta őket hosszúpórázon, elvégre valahol le kellett vezetni a feszültséget, ki kellett engedni a gőzt.
Egy ilyen gőzleeresztő hely volt a Dohány utca és Síp utca
sarkán álló Metro-klub, ahol kipróbálhatta magát az akkori lázadó természet
megannyi képviselője. Például a Scampolo, az azóta már az égieket boldogító
Komár Lacival, s amely együttes átmenetet képezett a koreai és a vietnámi
háború, azaz a Chuck Berry-s ’50-es évek és John Lennon között
Itt bontogatta szárnyait a disztingvált Zorán a Metróval és az elmaradhatatlan gitárjával, mintegy megteremtve az alapokat például a magyar zenei életkiválóságának, a később szintén gitárral országló és szoborba öntött Cseh Tamásnak. Ám az igazi, a teljes magyar beat- és popvilágot uraló nagyágyúk is itt jelentek meg először. Például az Illés és az Omega, akik még manapság is tömegeket tudnak megmozgatni.
Itt bontogatta szárnyait a disztingvált Zorán a Metróval és az elmaradhatatlan gitárjával, mintegy megteremtve az alapokat például a magyar zenei életkiválóságának, a később szintén gitárral országló és szoborba öntött Cseh Tamásnak. Ám az igazi, a teljes magyar beat- és popvilágot uraló nagyágyúk is itt jelentek meg először. Például az Illés és az Omega, akik még manapság is tömegeket tudnak megmozgatni.
Ezzel a két együttessel szinte kettészakadt az ország (ha a
megosztottság eredendően jellemző erre az országra, miért lett volna ez másképp
a könnyűzene területén?). Két nagy tábor feszült egymásnak. Voltak az
Illés-rajongók „síppal, dobbal, nyenyerével, megtetézve jejejével”, és voltak
az omegások, Adamis Anna líraiságával. Látszólag ádáz harc dúlt közöttük, de
tulajdonképpen ez a két együttes jelentette a magyar beat-, pop, és rock
aranykorát. Ezek a bandák képezték tulajdonképpen a magyar könnyűzenei élet
kvintesszenciáját, az ő útmutatásuk volt az irányadó az utódoknak, az LGT-n át
a Skorpión keresztül a V’ Moto-rock-ig, a Bergendy szalonzenekartól a
„keményvonalas” Piramisig és Eddáig.
E két banda támogatta például Koncz Zsuzsát, Zalatnai „Cinit”, vagy Kovács Katit. Szóval ők voltak az alap, miközben járták a saját útjukat.
Persze a politika ebbe is jócskán beleszólt. Kezdődött az Illésékkel, amikor is kiruccantak Londonba, aminek eredménye lett az Illés-szekerezés és a „Good bye”… majdhogynem véglegesen. Ekkor lett az Illés „népellenség”, s szakadt szét a politikának köszönhetően szinte atomjaira. Lett ugyan a Fonográf, s néhanapján összeröffentek még, de sohasem lettek azok, amik voltak. Változott a stílus és változtak ők is. A valamikori Illés lázongó természetéből aztán az István a király adott valamit, de ez már más volt. Egy más korszak.
Az Omega sem úszta meg, ámbár rájuk nem szállt annyira rá a politika, mint az Illésre. Ők is átruccantak a Lamanson túlra (még távolabbra is, mondjuk Tókióig), de útjuk nem járt botránnyal. Ők szerencsések voltak, mert számos külföldi megkeresésük volt, sőt a „rothadó nyugat” segített nekik a lemezkészítésekben. Az ORI annál kevésbé. Presser kiválásával teljesen más irányvonalat vettek. Kóbor lett a hangadó, Benkő Laci teljesen befelé fordult, Molnár meghasonlott önmagával, Mihály meg végleg elcsendesedett… mert a világ változik. S hogy mennyire? Például elszállt felettük az idő. A hajdani Omega-virtusból egyszer még megvillant valami, a szó szoros értelmében. ’94-ben a népstadiont dugig tömték az Omega-rajongók és az égiek gondoskodtak a dramaturgiáról. Égzengés, szakadó eső, szarrá ázott publikum, szikrázó vezetékek…de ez senkit sem érdekelt. A bandát sem. Ott ugráltak a vízben úszó nagyfeszültségű kábelek között, és olyan hangulatot teremtettek, amit pályafutásuk során talán soha. Akkor és ott, még az sem érdekelte őket, ha villám csap közéjük, vagy a kettőhúsz. Egyszerűen visszahoztak valamit az elmúlásból, mindenféle politikai feeling nélkül.
Ám most… most valami megszakadt. A politika, a megosztottság olyannyira eluralkodott az országban, hogy ezt már a „független” Omega sem tudja megúszni. A mind szellemiségében, mind önérzetességben eddig kiválóan teljesítő együttes most olyan útra lépett, amit nehéz lesz megmagyarázni. Az, hogy Kóbor Jani mintegy átszellemültségtől hatva a felcsúti „Makovecz-templomba” álmodta a maga oratóriumát, több mint kínos. Itt valami nagyon másról van szó. Például arról, hogy az Omega ezzel a júniusi fellépésével mintegy legalizálja a politikai visszaéléseket és korrupciót, a mindent átható és átszövő mérhetetlen egoizmust. Itt már nem csak az Omega végleges és végzetes széthullásáról van szó, hanem magáról az időskori elhülyülés tényéről. Hol van már az önérzet, a tartás, az elhatárolódás? Itt már elvekről van szó, amit Mihály Tamás, az Omega Basszusgitárosa kiválóan megfogalmazott: „Ha Kóboratóriumról volna szó, nem szólnék egy szót sem, de itt az Omega van kiplakátolva…”.
És ezzel mindent elmondott. A kapuzárási pánikot, a jelen ocsmányságának befekvő megalkuvást, a nehezen kivívott renomé semmivé válását. Vajh’ mit szólnak mindehhez az omegások. Az a korosztály, amelyik tűzön-vízen át kitartott rajongásában az Omega mellett, és amely korosztály most a saját bőrén tapasztalja a felcsúti „templomi” hangulatot? Hiába szép a Pancho, ezt hangulattal képtelenség megmagyarázni.
Mondom: Valami megszakadt, ahogy bennem is. Mint omegás úgy érzem, hogy ötven évnyi emlékemet tapossák sárba, rúgják árokba, mindazt amit dalban kaptam egyszerűen hazugsággá válik. Hát ennyit érek, ennyit érünk, ennyit értünk? Ha igen, akkor meg is érdemeljük. De valóban megérdemeljük?! Kedves Omega, gondolkozzatok el rajta!
E két banda támogatta például Koncz Zsuzsát, Zalatnai „Cinit”, vagy Kovács Katit. Szóval ők voltak az alap, miközben járták a saját útjukat.
Persze a politika ebbe is jócskán beleszólt. Kezdődött az Illésékkel, amikor is kiruccantak Londonba, aminek eredménye lett az Illés-szekerezés és a „Good bye”… majdhogynem véglegesen. Ekkor lett az Illés „népellenség”, s szakadt szét a politikának köszönhetően szinte atomjaira. Lett ugyan a Fonográf, s néhanapján összeröffentek még, de sohasem lettek azok, amik voltak. Változott a stílus és változtak ők is. A valamikori Illés lázongó természetéből aztán az István a király adott valamit, de ez már más volt. Egy más korszak.
Az Omega sem úszta meg, ámbár rájuk nem szállt annyira rá a politika, mint az Illésre. Ők is átruccantak a Lamanson túlra (még távolabbra is, mondjuk Tókióig), de útjuk nem járt botránnyal. Ők szerencsések voltak, mert számos külföldi megkeresésük volt, sőt a „rothadó nyugat” segített nekik a lemezkészítésekben. Az ORI annál kevésbé. Presser kiválásával teljesen más irányvonalat vettek. Kóbor lett a hangadó, Benkő Laci teljesen befelé fordult, Molnár meghasonlott önmagával, Mihály meg végleg elcsendesedett… mert a világ változik. S hogy mennyire? Például elszállt felettük az idő. A hajdani Omega-virtusból egyszer még megvillant valami, a szó szoros értelmében. ’94-ben a népstadiont dugig tömték az Omega-rajongók és az égiek gondoskodtak a dramaturgiáról. Égzengés, szakadó eső, szarrá ázott publikum, szikrázó vezetékek…de ez senkit sem érdekelt. A bandát sem. Ott ugráltak a vízben úszó nagyfeszültségű kábelek között, és olyan hangulatot teremtettek, amit pályafutásuk során talán soha. Akkor és ott, még az sem érdekelte őket, ha villám csap közéjük, vagy a kettőhúsz. Egyszerűen visszahoztak valamit az elmúlásból, mindenféle politikai feeling nélkül.
Ám most… most valami megszakadt. A politika, a megosztottság olyannyira eluralkodott az országban, hogy ezt már a „független” Omega sem tudja megúszni. A mind szellemiségében, mind önérzetességben eddig kiválóan teljesítő együttes most olyan útra lépett, amit nehéz lesz megmagyarázni. Az, hogy Kóbor Jani mintegy átszellemültségtől hatva a felcsúti „Makovecz-templomba” álmodta a maga oratóriumát, több mint kínos. Itt valami nagyon másról van szó. Például arról, hogy az Omega ezzel a júniusi fellépésével mintegy legalizálja a politikai visszaéléseket és korrupciót, a mindent átható és átszövő mérhetetlen egoizmust. Itt már nem csak az Omega végleges és végzetes széthullásáról van szó, hanem magáról az időskori elhülyülés tényéről. Hol van már az önérzet, a tartás, az elhatárolódás? Itt már elvekről van szó, amit Mihály Tamás, az Omega Basszusgitárosa kiválóan megfogalmazott: „Ha Kóboratóriumról volna szó, nem szólnék egy szót sem, de itt az Omega van kiplakátolva…”.
És ezzel mindent elmondott. A kapuzárási pánikot, a jelen ocsmányságának befekvő megalkuvást, a nehezen kivívott renomé semmivé válását. Vajh’ mit szólnak mindehhez az omegások. Az a korosztály, amelyik tűzön-vízen át kitartott rajongásában az Omega mellett, és amely korosztály most a saját bőrén tapasztalja a felcsúti „templomi” hangulatot? Hiába szép a Pancho, ezt hangulattal képtelenség megmagyarázni.
Mondom: Valami megszakadt, ahogy bennem is. Mint omegás úgy érzem, hogy ötven évnyi emlékemet tapossák sárba, rúgják árokba, mindazt amit dalban kaptam egyszerűen hazugsággá válik. Hát ennyit érek, ennyit érünk, ennyit értünk? Ha igen, akkor meg is érdemeljük. De valóban megérdemeljük?! Kedves Omega, gondolkozzatok el rajta!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése