Fogyatékosság – koncepciózusság – rehabilitáció

A címben szereplő fogalmak csak látszólag különállóak és különbözőek, mert az élet gyakran kapcsolja össze őket.

A fogyatékosság már önmagában is tragédia, mind az egyénnek, mind a társadalomnak. A fogyatékkal élőkkel való bánásmód kiváló fokmérője egy rendszer demokratikus és humanitárius érettségének, de jól tükrözheti az egyén emberi mivoltát is. Ha valaki, vagy valakik visszaélnek egy fogyatékos helyzetével, mi több egyéni érdekeik alapján ki-, illetve felhasználják őket – bűnt követnek el. Az ilyen viselkedést akár etikai, akár vallási, erkölcsi, vagy emberi viselkedési alapon, el kell ítélni. De nézzünk konkrétumokat és nem okvetlenül az emberi genom terén.

Adott egy súlyosan fogyatékos, ám rendíthetetlen, megvesztegethetetlen és hűséges csahos. A szó legszorosabb értelmében, ugyanis egy kutyáról, és annak kiszolgáltatottságáról van szó. Ezen látási problémákkal küszködő négylábút (nevezzük nevén: vak komondor) súlyos koncepciós vádakkal illették, nevezetesen azzal, hogy tettleg bántalmazta kenyéradó gazdáját. A vád később megbukott, az azóta elhunyt „vádlottat” felmentették, s ezzel mintegy posztumusz rehabilitálták. A vádló személyéről pedig a köz megalkothatta a maga sajátos és nem éppen hízelgő véleményét.

Más: Van egy szervezet, amely fogyatékosoknak teremt sportolási, versenyzési lehetőséget. Ezen szervezet pénzalapját dézsmálta meg annak elnöke, milliós nagyságrendben. A dézsmálás abban merült ki, hogy nevezett a saját egyéni szociális problémáját oldotta meg a szervezet költségén, pontosabban végtörlesztett a közösből. Úgy is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen meglopta fogyatékos embertársait. És a lopást itt most szó szerint kell érteni, ugyanis a végtörlesztés mesterségesen nyomott áron zajlott, tehát az illető azzal, hogy visszafizette a hárommilliós dézsmálást, ugyan „rehabilitált”, de közben meglopta a magyar társadalmat. A végtörlesztés kedvezményes árfolyama és egy tényleges árfolyam (itt most gondoljunk az úgynevezett jóadósokra) között jelentős az árfolyamkülönbség (180-290), tehát a különbséget ezzel a sajátos tranzakcióval az illető egyszerűen lenyelte, lévén saját erőből mindezt nem vihette volna végbe. A koncepciós jelleg itt abban merül ki, hogy ez az illető még mindig a helyén van, mi több jó erkölcsbe ütközése még kormányzati támogatókra is lelt (talán anyagi vonatkozásban is). Remélem, hogy ezt az elnököt az igazságszolgáltatás megfelelően „rehabilitálja”, mondjuk hűtlen kezelés, vagy hatalommal, beosztással való visszaélés címszóval.

Ám a fogyatékosok ellen a legnagyobb koncepciós eljárást maga a kormány folytatta le. Mindannyian tapasztaljuk annak hátrányait, amit a kormány vitt véghez, a fogyatékos-ellátás területén. Ezreket citált megalázó módon „koncepciós bizottságok” elé, megvonva tőlük azt a keveset is, ami létfenntartásukat biztosította, ad abszurdum megállapítva például önmagukat ellátni képtelenek munkaalkalmasságát. Ez a fajta koncepció nélkülöz minden humánumot, sőt! Az ilyenfajta koncepciós eljárások „áldozatait” szinte lehetetlen rehabilitálni, lévén kihatásuk évtizedes, olykor életre (vagy halálra) szóló.

Minden összefügg mindennel. A fogyatékosság, a koncepciós eljárások-perek, a rehabilitáció. A sors furcsa fintora, hogy most az a kormány próbál a maga módján rehabilitálni, amely tulajdonképpen koncepciós perek tucatjait zúdította a nyakunkba, akár társadalom-politikai, akár álhumanitárius céllal, de mindenképpen az önös, egyéni érdeket szolgálva. És az sem érdekelte, hogy ezen tevékenysége tulajdonképpen a legkiszolgáltatottabb rétegeket érintette a leginkább, köztük a fogyatékosokat.

Írásom elején azt mondtam, hogy a fogyatékosokkal való bánásmód mutatja meg egy társadalom érettségét. Ebbe tartozik például a politikai vezetés empátia-készségének fejlettsége is. Nos, ez az empátia, a szociális érzékenység hiánycikk nálunk hosszú évek óta. Annál több érzéketlenséget, cinikusságot lehet tapasztalni szinte az élet minden területén. Miért lenne ez másképp a politikai életben? Mi több elmondható, hogy ez a politikai cinizmus lassan átragad az emberek hétköznapjaira. Mérhetetlen egoizmus keseríti minden percünket, óránkat, elég, ha csak egy bizonyos, időseket rugdosó, befolyásos politikai tanácsadóra gondolunk, vagy arra a hajléktalanra, aki szinte a kórház küszöbén halt bele az ellátatlanságba.

Huszonöt évesek vagyunk immáron és még mindig éretlenek. A demokráciához, a felelősségteljes gondolkodáshoz mindenképpen. Fel kellene végre nőnünk, s leginkább politikai értelemben.