A három majom országa

Öles betűkkel, címlapon tette fel a kérdést a Népszava: „Lanyhul a felháborodás?”.

Ha most pikírt akarnék lenni, vagy a végletekig leegyszerűsíteném a végkövetkeztetést, akkor azt válaszolnám: - Olyannyira lanyhult, hogy többen szimpatizáltak a „szégyen a futás, de hasznos” elvvel, minthogy fellépnének a korrupció és a visszaélések ellen. Ugyanis ezen a szép, ám kissé hűvös tavaszi hétvégén – például Budapesten - dupla annyian (mintegy kétezren) vettek részt futóversenyen, mint a meghirdetett korrupcióellenes demonstrációkon. Ám nem ennyire egyszerű a helyzet, a probléma gyökeréhez ennél jóval mélyebbre kell ásni.

Kezdeném talán azzal, hogy van egy MSZP nevű párt, akinek szilárd meggyőződése, hogy ő és csakis ő lehet az ellenzék kizárólagos képviselője, egyedül ő hívatott a kormányzattal szembeni ellenzéki erők koordinálására és vezetésére. Pedig nem így van, ajaj, de mennyire nem így! Kiváló példa erre a tapolcai választás és a tegnapi demonstrációs apátia. Ha a választópolgárok majd’ fele távolmaradásával „tüntet”, a másik felének meg csak kevesebb, mint negyede szavaz erre a pártra, akkor a pártvezetésnek sürgősen el kell gondolkodnia ezen kizárólagossági elv helyességén. Az is megfontolás tárgya kell legyen, hogy nem az MSZP-e az, aki miatt az emberek  - úgymond - lanyhulnak? Tegnap már nem lehetett a rosszidőre hivatkozni, meg aztán itt a szabad vasárnap is. Itt már sokkal komolyabb problémáról van szó, és erre magyarázatot kell találni.

A legelső az összefogás hiánya. De hogyan legyen ellenzéki összefogás, amikor egy egyszerű parlamenti szavazáson sem képesek konszenzusra jutni? Megy mindenki a saját feje, illetve a saját pártvezetése „feje” után, akik ahányan, annyifélék. Ez mondjuk nem lenne gond, ha lenne bennük szemernyi tárgyalókészség. De még ez sincs. És ez a hiány sajnos megbosszulja magát - például egy szélsőséges, nacionalista formáció erősödésében.

A választói gondolkodás meglehetősen egyszerű: ha elégedetlenek, akkor keresnek egy erősnek látszó, és kevésbé kétkulacsos formációt (legyen az akár olyan szélsőséges párt, mint a Jobbik), aki képes lehet ideig-óráig megoldást kínálni a problémákra. Ilyen megoldás lehet például a szívüknek megfelelő szólamok, ígéretek, de ilyen lehet akár a hallgatás is. A választók szívesebben veszik a hallgatást, mint az ügyetlen hazugságot, pláne, ha az olyan, hogy szinte azonnal nyilvánosságra kerül. A politikai igazmondás meg egy külön kategória (lásd: öszödi beszéd), mert a honpolgári lélek már csak olyan, hogy paradox módon inkább elviseli az ügyes és kegyes hazugságot, mint a rideg valót. Csak gondolkodni ne kelljen, és közben érezni a hullaszagot. Talán ez lehet a magyarázata annak, hogy a Fidesz képes úgy ahogy átvészelni még az olyan botrányokat is, mint amilyen a sógor-komázás, a közpénzek lenyúlása, vagy a brókerbotrányok, és ez lehet a magyarázata annak, hogy a „csendes” Jobbik oly erőteljesen tör előre a népszerűségi listákon. A gond csak az, hogy az ellenzék (a Jobbik is tulajdonképpen az) a kormánnyal szemben nem ugyanazon az úton jár, nem egyazon okból szolgál - nevezetesen egy kártékony kormány leváltásán, eltávolításán -, sokkal inkább önmaguk pozícióban tartása, azaz az életben maradás a cél. Nézzünk csak körbe: A rendszerváltás óta tulajdonképpen ugyanazok az arcok vannak a politika porondján, hol a rivaldafényben, hol a háttérben, attól függően milyen botrány fűződik a nevükhöz. Ritka kivétel, amikor egy magyar politikus önkritikát gyakorol és veszi a sátorfáját, sokkal inkább jellemző, a görcsös kapaszkodás. Egy megélhetési politikus az üzleti-, és privát életben éhenhalásra van ítélve, ha nincsenek meg a politikai összeköttetései. Sarkosan fogalmazva: Egyszerűen nem ért máshoz, mint a dumához.

És ezzel tulajdonképpen visszatérünk ahhoz a momentumhoz, hogy miért is gyengék az ellenzéki pártok, miért a lakossági apátia, miért lehet még a helyén egy hazug és hiteltelen kormány és miért erősödhet egy szélsőséges párt?

Az ellenzéki pártoknak, de legfőképpen az MSZP-nek legalább olyan súlyos a felelőssége a Fidesz országdúlásában, és a Jobbik térnyerésében, mint önnön összeomlásában. Az MSZP nem hivatkozhat csak a narancsos gonoszságra, Orbánra és Kubatovra, a polgári körökre, békemenetélesekre, gárdamasírozásokra. Ez a párt vastagon kivette részét abban, hogy az ország modern történelmének egyik legnagyobb, békebeli krízisét éli át. Ha nincs a belső torzsalkodás, ha nincs gyurcsányozás, nincsenek meggondolatlan, felelőtlen, mi több, korrupt és ezzel revolverezhető politikai vezetői, akkor most nem tartanánk itt. Az MSZP belső gondjai kivetültek az országra, elriasztva ezzel szavazóik nagy részét. Legelébb a középutasokat veszítette el a párt, majd a liberálisokat, majd - köszönhetően az olyanoknak, mint például Mesterházy -, a saját híveiket, akik most nem találják a „nyájat”. AZ MSZP már képtelen alternatívát nyújtani a fideszes politikából kiábrándultaknak, nem beszélve a vérszagot érző Jobbikról, amely egyre több bizonytalant szív magába. Az újonnan alakult ellenzéki formációk sem nyújthatnak garanciát, hiszen magjukat ugyanazok alkotják, akik már egyszer levitézlettek. Valamennyi pártvezetésben fellelhetők a régi (Fidesz, MDF, KDNP, FKGP, SZDSZ, MSZP) arcok. Csoda hát, hogy olyan magas a kiábrándultak aránya? És itt jön képbe a Jobbik, aki új arcokat mutatott fel, a látszat kedvéért néha látványosan kizárt, vagy intett meg egy-két hiperaktív tagot, mégha ezen momentumok semmit sem változtattak azokon a tulajdonságokon, amik oly jellemzők a pártra. A lényeg a janus-arc szelídebb felének mutatása, és a Jobbik ezt nagyon tudja.

Összefoglalva: Az MSZP (bármilyen átalakuláson is töri a fejét, szociáldemokrata szólamok ide-, vagy oda) soha nem lesz a szociáldemokrácia bölcsője. Addig nem, amíg nem változtat a begyepesedet álláspontján és nem távolítja el soraiból az ország érdekét cseppet sem szem előtt tartó percemberkéket. Egy névváltoztatás ehhez kevés. A magyar ellenzéki pártok pedig jelenleg nem tudnak felmutatni egyetlen karizmatikus vezetőt sem (kivétel talán még mindig Gyurcsány, akit viszont köt a mesterségesen szított ellenszenv), aki össze tudná rántani őket, aki mögé a szétszéledt szavazóbázis is beállhatna, akikre a most még apatikusok is voksukat adnák. És amíg nem tudnak felmutatni valakit, addig nem is reménykedhetnek, csupán vegetálhatnak. Azt is csak addig, amíg az ország – amolyan minden mindegy alapon – a Fidesz ellen pozícióba nem hozza a Jobbikot. Az meg sem belföldi, sem külföldi vonatkozásban nem kecsegtet semmi jóval. Bármennyire is igyekszik most Vona a konszolidálódás látszatát kelteni, nacionalista kutyából nem lesz demokrata szalonna.

Ez a budapesti (de nem csak a pesti, hanem a vidéki is) hétvége most rámutatott arra a kétségbeesett állapotra, ami manapság az országot jellemzi. Robbanás előtti állapot ez, teli feszültséggel, elfojtott indulatokkal. Aki az utcákat járja, tapasztalhatja azt az ingerlékenységet, ami az emberek mindennapjait megkeseríti. Szitokszavak mindenütt, vagy épp az ellenkezője: - Nem látok, nem hallok, nem beszélek, mert a talmi nyugalom mindenek előtt. Akárha a három majom országa lennénk. Hogy még mindig nem forrong az ország, az pedig nem a Fidesz, sem pedig az MSZP, vagy az egyéb „széplélek” párt érdeme, hanem sokkal inkább a Jobbik visszafogottságának köszönhető. Ugyanis a Jobbiknak jóval nagyobb tervei vannak, és annak gyakorlati kivitelezésére még nincs teljesen felkészülve (Vona Gábor: „Mostanság nehezebben alszok, a kormányzati felelősség egyre inkább megnyilvánuló realitása miatt.”). Vona most kivár, megjegyzem okosan.  Ám ha úgy érzi, hogy eljött az ő ideje, akkor 2006 ehhez képest babazsúrnak fog tűnni. Attól pedig az ég óvjon bennünket, mert a látens gyűlölet mindig itt lappangott ebben az országban.