Szekunda, avagy különajtó a hamissághoz

Orbán Viktor immáron sokadszor bizonyítja, hogy történelmi ismeretei - finoman szólva – kívánnivalót hagynak. Ha még mindig tanulná ezt a tárgyat és vizsgáznia is kellene, úgy az indexébe hatalmas szekunda kerülne.

A német megszállási emlékműnél egy méretes transzparens hirdette, hogy a történelemhamisítás tulajdonképpen szellemi kútmérgezés. Minden jel arra mutat, hogy a kormányfő tartja is magát ehhez az elvhez - szinte minden szava maga a hamisság, maga a méreg. Ékes bizonyságát adta ennek az Magyar Tudományos Akadémián, ahol jobb sorsra érdemes értelmiségiek előtt vizsgázott. Leginkább le. Amennyiben viszont készakarva torzít, s mindezt a szándékosság vezérli (és bizony Orbán esetében jogos a gyanú)… nos, annál rosszabb! Neki is, nekünk is.

Orbán Viktor kijelentette, hogy a jaltai és a potsdami tárgyalásokon a nyugatot nem izgatta a fékek és ellensúlyok rendszere és mintegy tálcán kínálták fel Kelet-Európa népeit a zsarnokságnak. Érdekes módon eszébe sem jutott, két fontos tény. Az egyik, hogy Magyarország agresszor volt, csatlósa a Szovjetuniót megszálló náci hatalomnak. Mint oly sokszor, ismét elvesztett egy háborút és annak kellett viselnie minden következményét. Csakúgy, ahogy az I. Világháborút lezárandó Trianon esetében - érvényesült a „Vae victis!” (Jaj a legyőzötteknek!). Ezt a nyugat nyakába varrni nem csak álságos és minden önkritikát nélkülöző, hanem végtelenül pimasz és cinikus is. A másik tény, hogy a nyugat igenis felajánlotta támogatását (’45 után többször is). Módunkban lett volna harcolni a kommunista befolyás ellen, de nem akartuk, mert azt hittük jobb lesz nekünk Sztálin. Mint már annyiszor, most is tévedtünk. Egy világháború lezárása után - egy hidegháború küszöbén, az atomfegyverek árnyékában - azt mégsem kockáztathatta a nyugat, hogy a kétszínű magyarokért egy újabb világégésbe hajszolja Európát. Jaltával, vagy Potsdammal takarózni, ahelyett, hogy önmagunk tehetetlenségét, sültgalamb várásunkat ismernénk el - a pofátlanság teteje. A leginkább tragikus az egészben, hogy az MTA tisztelt tagja közül senki sem tiltakozott az újabb történelmi torzítások ellen.

A másik orbáni pofátlanság az, ahogyan azt vágta a nyugat képébe, hogy „…olyanok vádolnak más országot diktatúrával (értsd: USA – a szerk.), akik sohasem éltek, még csak hasonló rendszerben sem…”. Igen, nem éltek, mert eleve nem is hagyták, hogy kialakuljon. Attól még lehet tapasztalatuk, hogy mi is az a diktatúra, hiszen a szó szoros értelmében harcoltak (harcolnak) ellene, ellentétben a magyarokkal (most is az USA-tól várjuk, hogy kikaparja nekünk a gesztenyét). Akkor miről is beszélünk?! „Nem kell gyakorolnunk a szexet, hogy tudjuk mi az” – mondotta az Apácashowban a nebulóknak egy nővér. És mennyire igaz!

Csak megjegyzem, hogy Orbán Viktor sem élt igazi diktatúrában. Tulajdonképpen – pestiesen fogalmazva – még kéjes ábránd sem volt, amikor még javában tombolt a Rákosi-rendszer. Amikor megszületett, már tartott a konszolidáció, amikor pedig serdülő lett, majd felsőbb iskolákba került, már nyoma sem volt a diktatúrának. Mellesleg egy diktatúrában nem lehetett volna lehetősége, hogy életében egy percet se kelljen dolgoznia (annál lelkesebben szolgálta az állítólagos „diktatúrát”), vagy hogy Soros György pénzén Oxfordban tanulhassa a… mit is? Hamisságot? A hamis harcot a „posztkommunista-liberális ellenforradalom” (sic!) ellen?

Apropos: Mit kell érteni orbáni értelemben a posztkommunista-liberális ellenforradalmon? Ha azt, hogy a demokrácia harca az orbáni diktatúra ellen, akkor minden világos, akkor valóban ellenforradalom küszöbén állunk. Van viszont ennek a kijelentésnek egy különösen pikáns, de pontosabb, ha azt mondjuk, hogy inkább áporodott kigőzölgése. Ugyanis a kommunista diktatúra ’56-ot sokáig ellenforradalomként jegyezte. Imhol elérkeztünk oda, hogy Orbán Viktor, Magyarország „örökös miniszterelnöke”, vette magának a bátorságot és szintén ellenforradalmat kiáltott (déjá vu). Bele a pofánkba, a magyar demokraták és a magyar demokrácia pofájába, s mindezt az MTA patinás épületében. Ebből is látszik, hogy mennyire nem érdekli a történelem, mennyire nem képes levonni a tanulságokat. Hiába, ez van! Minden szamár a maga kárán tanul, a maga bőrét viszi a vásárra, amennyiben nem képes elsajátítani a történelmi tananyagot, mi több még meg is hamisítja azt. Az ilyen szamarakat pedig rövid úton és radikálisan távolítják el a történelem színpadáról. Úgy is mondhatnám, hogy egy csapóajtón, vagy ha jobban tetszik, különajtón keresztül. Oda, ahová a többi diktátor is került.