Abcúg

Van, ahol tapossák a zászlót, van, ahol felgyújtják, van, ahol szétszaggatják, és van, ahol egyszerűen kihajítják az erkélyről. Vannak bizonyos forró pontok, ahol ez szinte mindennapos, és vannak konszolidáltabb helyek, ahol a kultúráltság jegyében „mindössze” félévente teszik. Olyan is van, hogy csupán ritkítják, egyelik, mert hisz bizonyos esetekben a kettő is már túl sok. Például ott, ahol egy a zászló.

Nos, ez utóbbi fennforgás történt a magyar parlament hétfői ülésnapján (is), ahol a házelnök nemes egyszerűséggel fölösnek nevezte az uniós zászlót. Persze értem én, a magyar színvaknak a kék is vörös posztó, a számtalan csillagról nem is beszélve. Ráadásul mind-mind ötágú - akárcsak az amerikai ötven -, s mint ilyen, akár tiltott önkényuralmi jelkép is lehet. Skandalum, le vele!

Azt is értem, hogy a magyar bajusz nem tűri a bajuszkötőt, csak az a bibi hogy – némi képzavarral - ez a bajusz is odatette az ikszet a hovatartozás szavazólapjára. De hát ilyen a magyar virtus… a magyar eskü, ígéret és szavahihetőség, s ilyen az, amikor egy szolga egy másik szolga által demonstrálja az ő groteszk übükirályságát. Mert hisz groteszk ez a javából, parlamentarizmusnak álcázva, ahol rendnek kell lenni, de legfőképp - csendnek.

A mi Übü királyunk is kinyilvánította az ő megdönthetetlen téveszméjét, miszerint „… ez itt a magyar nemzeti parlament… ahol a magyar nemzeti lobogónak van helye… ha majd másik nemzeti parlament ülésezik itt, akkor más lesz a rend”.

Így van! Ennél zaftosabban ki sem nyilváníthatta volna a nemzeti sehova sem tartozás groteszkségét, Európa közepén az Európán-kívüliséget, az EU tagjaként az unióellenességet, azt a abszurd törekvést, hogy negyed század múltán ugyanahhoz társuljunk, akitől ’89-ben szabadulni akartunk. S persze mindezt a függetlenség egyzászlaja alatt, megannyi „pozitív” példamutatás (pl. Azerbajdzsán) hatására.

Kövér Lászlónak már nem ez az első meghasonlása. Szinte teljes pályafutása során tetten érhető, ugyanúgy, mint kolesztársán Orbán Viktoron. Ők kimondva-kimondatlanul képviselői mindannak az őskáosznak, amelyből a magyar nemzet egyszerűen képtelen szabadulni, kiváló példái annak, amikor a hatalmi téboly a józan észnek, lassan, de biztosan, még az írmagját is kiirtja. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy mint minden hatalom, úgy az őrület is véges. Az előbbinek a népharag, míg utóbbinak a természet törvényei vethetnek véget.