Tükör

Nézegetem a Kodály köröndi ház kiéget tetőszerkezetét. Az üszkös fagerendákat, az égremeredő csupasz, fekete kéményeket. Mint megannyi, intőn felfelé mutató ujj.

Siralmas látvány. Nézegetem a pusztulás-pusztítás megannyi mementóját és különös gondolatok kavarognak bennem. Mintha tükröt látnék. A nagy szürreális kivetülését kicsiben.
Ez a kívülről gyönyörű, a Világörökség egy részét képező immáron épület-torzó megmutatja a mai magyar valóság minden nyűgét, s nyilait.
Mert miről is van szó?

Adott egy ház, egy palota, amely mind műszaki, mind művészeti szempontból kiemelkedő alkotás és… és amelynek valahogy mégsincs gazdája. Kívülről szemrevaló ugyan, megnyugszik rajta a pásztázó tekintet, ám belülről… rohad. S benne (vele) egy sajátos mikrokörnyezet, amely nem tekinti sajátjának azt, ami valójában az övé.

Adott egy ház, az Andrássy út palotarészén. Van dohos, nyirkos és sötét pincéje, igaz oda senki, soha nem megy le, mert nem kíváncsi senki arra, mi rejtőzik a mélyben, az alapoknál. Van padlása is felhőkre mutató timpanonos tornyokkal, amit hébe-hóba meglátogat egy-egy ember. Hol egy kéményseprő, hol egy bádogos, egy tetőfedő. Ahogy most is történik.  A tetején éppen dolgoznak. Dolgoznak, hogy kívülről, messziről csili-vili legyen, lássa ország-világ milyen népek is laknak itt. Szorgalmasak, gondoskodók és… és felelőtlenek, trehányak, hozzánemértők. Tehát szépül a patomkin-ház. Kívülről. Az, hogy belül elmállott, elöregedett a közműrendszer, a díszes kovácsoltvas kaput és márványlépcsőket már rég ellopták… Kit érdekel? A lényeg a látszat, a messziről is jól látható, ezüstösen csillogó… bádog.

Ám most a sors hirtelen kinyitotta a szorosra zárt spalettákat, s a vörös kakas fényében mutatott a Kodály köröndön keresztül Magyarországra. Elég egy szikra, egy felelőtlenül belobbantott forrasztólámpa az évszázados és csontszáraz faszerkezet között és kész a baj. Lángra kap az egész tető. Majd jön a tűzre víz, ami ha lehet még nagyobb kárt okoz. Milliárdos kárt. Mert a tetőn éppen dolgoztak.

Az a két, pánikszerűen menekülő munkás, akiből most bűnbakot kreálnak tulajdonképpen csak eszköz. Eszköze a slendriánságnak, a felelőtlenségnek. Úgy is mondhatnánk, hogy kivetülései a vezetői nemtörődömségnek. Mert amilyen a főnök, olyan a melósa. Akárcsak nagyban. Hát csoda, ha leég a ház?!

Az Andrássy út épületeit valamikor a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek közepén Budapest többi helyszínével együtt (Bajcsy-Zsilinszky út, Nagykőrút, Rákóczi út) sortatarozták. Ami annyit jelentett, hogy kívülről csudaszép, a szivárvány minden színében pompázó, az eredeti homlokzatot idéző épületeket látott az arra haladó. Mindenki elégedett volt (főleg a hazánkba látogató külföldi), hiszen egy épülő-szépülő, a történelem sebhelyeit lassan eltűntető világvárost látott. Csak az a belső… Csak azt tudnám valahogy feledni. Mert a csillogó külcsín bizony évszázados avultságot-avittságot rejtett, amely sem statikai, sem biztonsági vonatkozásban nem volt elfogatható.
Jó-jó – mondhatják a tamáskodók, akkor volt még az „épülő szocializmus” rendszere, IKV-val, központi építési szabályzattal, miegymás. Azóta sok minden megváltozott.
Hát ez az. Semmi sem változott. Sőt. Egy-két kiemelt kivételtől eltekintve elég, ha a főutaktól csak egy utcával beljebb megy az ember (néha még annyi sem kell) és szinte háborús állapotokba botlik.

A budapesti belterületi bérházak és középületek zöme az ezernyolcszázas évek végén, az ezerkilencszázas évek elején épült. Rendszerek jöttek és mentek, a világ (s vele az ország) változott. Csak egyvalami nem. A felfogás. Közös lónak túrós a háta – tartja a mondás és ez hatványozottan igaz a belvárosi házakra. A lakások zöme ugyan magántulajdonba ment át a rendszerváltás után, de maga az épület, az oszthatatlan közös tulajdon valahogy a senkiföldje. A belvárosi házaknak egyszerűen nincs gazdája. Mint ahogy az országnak sem.

Azt mondtam, hogy ez az Andrássy úti leégett ház, illetve annak tetőszerkezete tükör. Köröndi tükör. Ami megmutatja, milyen az, amikor a tetőn felelőtlenül barkácsolnak. Csak kár, katasztrófa származhat belőle. És ezen nem segít semmiféle külső tatarozás, semmiféle homlokzatfestés.
Tehát a leégett Kodály köröndi ház újjáépítését valahol lejjebb, sokkal lejjebb kell kezdeni. Felelősséggel, hozzáértéssel, becsülettel. Mert csak így lehet tornyokat építeni, egyébként minden más csak látszat marad. Hiába a szupertechnikával készült homlokzati rajz, az alapok és a belső szerkezet hibáit a 3D nem mutatja ki.

Én azért remélem, hogy az alapok talán még stabilak és nem csak a köröndi ház esetében.  De már ebben sem vagyok biztos.