A BKV diszkrét bája

Manapság, aki BKV-val tömegközlekedik, jobb, ha mindenre felkészül. Akár azt is ki lehetne írni a budapesti tömegközlekedés jelmondataként, hogy „aki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. Én most két teljes nap „élményeit” tárom elő tanulságul.

BKV 1

Külvárosi villamosmegálló. Villamos a megállóban, azaz a megállót fél méterre elhagyva áll, ugyanis közvetlen a megálló után forgalomirányító jelzőlámpa, ami most piros, tehát a szerelvény úgysem tudna továbbmenni. Idősebb korú, cigány házaspár rohan át a villamos előtt a zebrán, nyomják a vezető melletti ajtónyitó gombot, de az nem nyílik, hanem a villamos szépen, akkurátusan, a vezető akaratának - és emberi együttnemérzésének - engedelmeskedve elhúz. Ötven fok a villamosmegállóban, sehol egy árnyék, a házaspár fújtat a hőségben és rettenetesen káromkodik. A következő járat húsz perc múlva lesz esedékes.

BKV 2

Egy nagyforgalmú, peremkerületi metróállomás. Ellenőrök sorfalán keresztül kell átverekedni magukat az utasoknak. Egyik ellenőr arra kéri a feleségemet, hogy vegye ki a tokból, s mutassa meg a bérlete hátulját is. A feleségem udvariasan kéri az ellenőrt, hogy legyen szíves kivenni a bérletet a tokból, ugyanis mindkét keze dugig szatyorral. Az ellenőr készséges, majd szabadkozik: „Ne haragudjon, de tetszik látni ott azokat a huszonéves fiatalokat? No azok az ellenőrök ellenőrei és árgus szemekkel figyelik, majd jelentik az ellenőrök tevékenységét…”. Ó, azok a hatvanas évek, és az ő besúgós rendszere, ó arany hetvenes évek és a metró sikeresen elbontott beléptető-kapui!

BKV 3

Szintén a metró. Vagy hat ellenőr a bejáratnál, majd pár megállóval arrébb a kijáratnál is vagy tíz. De nem ám akármilyen felállásban, hanem a nehéztüzérséget, azaz a Közterület-felügyelet vagy hat munkatársát is bevetve. Ez igen! Ilyenkor elgondolkodik az ember fia, hogy vajon milyen véleménnyel van a BKV a saját bizalmi munkát betöltő, közfeladatot végző munkatársairól, ha már bennük sem bízik. Vagy a bejáratiak nem elég alaposak? Persze az is lehet hogy a metróalagútban - akár a gomba a pincében – teremnek a bliccelők.

BKV 4

Határ út, buszvégállomás. Mostanság autóbusz üzletág kiszervezés folyik, aminek a következménye a sofőrök csoportos kirúgásán kívül az, hogy „Felszállás az első ajtón”. Arccal a visszafejlődés felé, csuklós buszon is. A következő és nyilvánvalóan BKK-s fejlesztés a hátsó ajtó lesz – munkahelyteremtés címén talán még kalauzzal is. Tehát áll a csuklós benn a végállomáson, az első ajtón tódulna a nép. Ha tudna, ugyanis a keresztmetszet kissé szűkös, a sofőr - aki egyúttal ellenőr is - pedig roppant akkurátus. A csuklós másik három ajtaja szigorúan zárva. A busz a tűző napon, a menetrend szerinti indulás uszkve tíz perc múlva. Kinn úgy 45-50 fok a napon, fenn a buszon tízzel több, a bádog és üveg ontja a meleget, plussz a szauna szerű pára és izzadság-kigőzölgés, mert légkondi az nincs. Többeket a rosszullét környékez. Egy kisgyerekes anyuka vizes ronggyal simogatja gyermeke homlokát. De tűrni kell, mert ez az új rend.

BKV 5

Belvárosból ki a délbudai kerületbe villamossal. Mostanság ez felér egy túlélőtúrával, ugyanis vágányjavító nagyüzem mindenhol, sín egy szál se. Feleségemmel szólított a rosszsorsunk erre a feladatra, ugyanis pechünkre a kerületben volt elintéznivalónk. Tehát villamosra fel, majd kisvártatva le, és keresni a villamospótló megállóját. Futás a villamospótló buszhoz, préselődés arra a két megállóra, amíg a pótlás tart, majd iszkiri újra a villamosra. Dolog elintézve és ugyanez a tortúra visszafelé is, de már este kilenckor. Villamosra fel-le, pótlóra fel, s le szintén Újbuda megállóban. Ott a hatalmas táblán (amelyen még pár hete az virított, hogy „Állítva az Európai Unió segítségével) a felirat, hogy a 4-es nem közlekedik és elnézést az utazóközönségtől. Az, hogy hol áll meg a villamospótló, az sehol sincs kiírva. Rövid tanácstalanság után észrevettük, hogy jön egy 212-es busz.és beáll a szemközti megállóba Hosszú évek tapasztalatából okulva, s ismerve a BKV sofőreinek „figyelmességét” - futás, ahogy a lábunk bírja. Mázlink van, még felugrunk a nyitott hátsó ajtón, s lihegve lerogyunk az ülésre, gondolván, most már csak átjutunk Pestre. A hőség ellenére még derülnénk is, de két megállóval arrébb valami nem várt esemény történik. A buszvezető gondol egyet és beleböfög a mikrofonba valami olyasmit, hogy „Még mindig várok arra a két srácra, akik felslisszoltak a hátsó ajtón”. El kellett telni egy kis időnek, mire rádöbbentünk, hogy a „nyájas” üzenet nekünk szólt. Mi voltunk a két sliccolós srác Ugyanis ez is afféle első ajtón felszállós busz volt, csakhogy este a sötétben a kinyitott ajtókon (pláne egy kisebbfajta sprint közben) ez egyáltalán nem olvasható. A hőség úgy látszik megtette a hatását, mert a feleségemmel úgy pattantunk fel, akár két serdülő kamasz, (pedig már hatvannál járunk), és valami olyasféle arccal rontottunk a kocsi elejébe, hogy egyesek azt hihették, hogy elharapjuk a sofőr torkát (hiába, a vitaminok). „Bocs, de ez a szabály” – nyögte ki keservesen a vezető, amikor a két hatvanas „srác” bemutatta a bérleteket. Az egész busz röhögött, s mi háromnegyed óra múlva otthon voltunk.

BKV 6

Manapság nem divat úgynevezett dilatációs hézagokat hagyni a villamossínek között, mert az zajos és rontja a lakosság konfortérzetét. Pedig dédapáink vasútépítő mérnökei pont arra az esetre találták ki, hogy a sínek a rekkenő hőségben ne deformálódjanak. Mostanság hegesztés és gumiágy a módi és locsolóvíz ezerköbméterszám, ha beköszönt a kánikula, s még így is méternyi magasba púposodnak a sínek, hosszú órákra lebénítva a városi villamos-közlekedést.

És nem is értem miért jutnak eszembe ilyenkor az ózdi cigánytelepiek és az ő kálváriájuk a vízért. És az is eszembe jut, hogy egyesek azt nehezményezik a neten (és nem csak ott), hogy az ő adójukból folyatják a cigánygyerekek a vizet. Csak megjegyezném, hogy a villamossínek hűtése is az ő adójukból megy, sokszázezerszer akkora mennyiségben. Érdekes, hogy azt nem nehezményezik. Persze kényelmesebb a kis magyar rasszizmus, mint a racionalitás.