Bizonyára sokan emlékeznek Kertész Ákos szerencsétlenül elsült genetikailag alattvalós mondatára, amelynek hatására azt javasolta egy bizonyos Tarlós István, hogy vonják meg Kertész díszpolgárságát, s javasolta mindezt egy „magunkfajta” háttérjavaslatára. Én akkor egy nyílt levélben (2011. szeptember 15.) arra kértem a Kossuth-díjas Kertész Ákost, hogy adja vissza Kossuth-díját, s legyen nyugodt, ő szemernyivel sem lesz kevesebb. Majd nyomatékul még hozzátettem, hogy egy Kertész Ákos nem lehet statisztikai adat. Mondandóm akkor süket fülekre talált.
Most viszont úgy látszik, hogy a fülkeforradalom annyira eszkalálódott, hogy most már „tenni, tenni kell”. Elérkezett az idő, hogy ne csak a szó, hanem a tett is beszéljen. És nem is akárkinek, hanem Elie Wiesel, Nobel-békedíjas író személyében. Wiesel megtette azt, amit Kertész még nem mert (?) meglépni. Visszaadta magas állami kitüntetését. Wiesel köszöni szépen, de nem kívánja hordani a más „keresztjét”. Elég neki a sajátja, amelyet úgymond genetikailag aggat rá a tekintetes „vitézi” utókor (érdemes belekukkantani egyik-másik szélsőséges hírportál kommentjeibe), karöltve a hivatalos kormánypropagandával.
Szerencsére vannak még „genetikailag” úgy kódolt emberek, akik nem felejtenek, és nem tudják elfogadni a kirekesztő, rasszista, antiszemita indulatok újbóli felszínre törését, sem a szemet hunyó, illetve az ezekkel kollaboráló viselkedést. Ilyen Ellie Wiesel is. Elie Wiesel személye nem csak egyetemes kulturális és erkölcsi lámpás. Egy irányfény a XXI-századi magyar elsötétülésben, amit bátran követni lehet (Hiller István is ezt hangsúlyozta).
Persze vannak olyanok, akik mindent elkövetnek, hogy erre a fényre ernyőt húzzanak. Amilyen például Szőcs Géza, a bukott kulturális államtitkár, aki egyenesen odáig merészkedik - mi több, biztonsággal kijelenti -, hogy Wiesel félreinformált. Ő csak tudja, hiszen napi vendég Wieselnél. Ő, aki urnával a sporttáskájában szítja a nemzeti- és nemzetiségi ellentéteket. S akinek könyvespolcán nyilván hegyekben áll a Nyírő-, és Wass Albert összes, kötve-fűzve, nylkötésben, azzal fekszik és azzal kel. Mert Szőcs Géza szerint voltak, akik hangosabban ordibáltak, és voltak, akik jelentősebb szerepet játszottak a náci- és nyilas múltban Nyírőnél, és azt hiszi, hogy ezen szerep elbagatelizálása mentség lehet. Téved! Szánalmasan téved! A szemhunyás akkor is ugyanolyan súlyos bűn, mint ahogy az a mai Magyarországon is. Bűnösök közt cinkos, aki néma – tartja a közmondás, de úgy látszik Szőcs Géza ezt sem ismeri, mert akkor tudhatná, hogy a szemhunyás eredménye, a holokauszt, az a szörnyű tett, amikor úgymond a sajátjaink vagonírozták be nemzettársaikat. (vajon Szőcs elgondolkodott-e azon, hogy például Dániában miért nem volt lehetséges ugyanezt a szörnyűséget elkövetni.) Az ilyesféle szőcsgézás téveszme vezet az újmódi Horthy-kultuszhoz, a nyilaspárti Nyírő körüli botrányhoz, az elszabaduló nacionalista indulatokhoz. Sajnálatos, hogy amíg egy olyan konjunktúralovag, mint Szőcs Géza szerecsenmosdatással próbálkozik, aközben egy olyan prominens személyiség, mint Kövér László – hallgat. Mélyen hallgat. Pedig Kövér véleményére többen lennének kíváncsiak, mint egy volt államtitkáréra. Például arra, hogy arra, hogy a házelnök miért érezte szükségét, hogy Erdélybe látogasson, és Szőcs mellett állva összekacsintson a nyilas múlttal.
Elie Weisel ezzel a lépésével sokkal erélyesebben tette fel a kérdést. A magyarázkodás sorában most Kövér Lászlón a sor, és rajta keresztül Orbán Viktoron, illetve a nevével fémjelzett, magyar kormányon. Magyarázatot kell adni arra, hogy mivégre a kormány oly olthatalan szenvedélye a ’40-es évek iránt, mivégre a hallgatólagos szövetkezés egy olyan szélsőséges párttal, mint például a Jobbik, amely nyíltan társul szegődik a hungarista eszméknek. Az Orbán-kabinet mindeddig hallgatott. Most viszont egy olyan valakinek kell válaszolniuk, akinek a tette maga a kérdés, és akinek személye úgyszólván megkerülhetetlen. Akire az egész világ figyel. Elie Wiesel, Nobel-díjas írónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése