- Menni kéne már édesanyám! Itt végeztünk. Nincs már itt keresnivalónk többé. Itt már semmi sem a miénk. A föld sem, ez a kis ház sem. Az élet sem! Pedig mennyit küzdöttünk érte édesanyámmal. Az iratokat nem tetszett elfelejteni? Tegyük szerintem ide a komódra a tévé elé. Ott majd megtalálják. A kutya? Ja, annak már adtam egy kis maradékot, no meg vizet is löttyintettem a táljába. Tán kihúzza addig a kis ideig, míg valaki rátalál. A tűzre meg ne legyen gondja édesanyámnak, leparázslott az már régen. Hideg van. Egyre hidegebb. Maga reszket! Várjon, majd segítek fölhúzni a melegebb kardigánját…
- Lassan indulni kéne már édesanyám! Tudja, hogy nehezebben jár, oszt hosszú még az út.
Jöjjön! Én majd csukom a kertkaput. Hallja ezt a csöndet édesanyám? Tán soha még ilyen csönd nem volt. Pedig tegnap még micsoda durrogtatás folyt faluszerte. Most meg csak ez a csönd. A végtelen újévi csönd. Karoljon belém édesanyám! Talán úgy könnyebb lesz. A töltés oldalánál majd vigyázzunk. Csúszós az ilyenkor télen…
- Régen jártunk már errefelé. Az idejére sem emlékszem, hogy mikor. Akkor még nem betonból voltak a talpfák. Legalább könnyebb rajtuk járni. Megpihenjünk kicsinykét édesanyám, vagy sétáljunk tovább? Menjünk hát, ha bírja a lába, no, meg a falu is túlontúl közel van még…
- Emlékszik édesanyám? Akkoriban is így jártunk itt ketten. Maga fogta a kezem úgy, mint most, csak akkoriban maga volt még magasabb. Vagy én voltam kisebb? És füstös vonat járt erre nem a piros. És a talpfák is mintha ritkábbak lettek volna. Vagy csak én érzem így? No mindegy! Azt hiszem már eleget jöttünk. Itt jó lesz. Egyébként is közeledik már a piros. Hallja?…
- Ne sírjon édesanyám! Bújjon ide mellém! Lesz tán valaki, aki letör nekünk egy fejfának való korhadt ágat. Valaki biztosan lesz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése